Fegyelmezett romantika (Mozart zongoraversenyek / Michelangeli)
Mozart: Zongoraversenyek
Arturo Benedetti Michelangeli (zongora)
A RAI Szimfonikus Zenekara
Vez.: Carlo Maria Giulini
Warner Fonit, 2003
5050466-2911-2-7
2 CD
Az 1920-ban Bresciában született és 1995-ben a svájci Luganóban elhunyt Benedetti Michelangeli a nagy zongoristalegendák egyike; ismerjük rémes faksznijait, karmester- és zenekargyötrő allűrjeit. Képes volt egy koncertet a legeslegutolsó pillanatban lemondani, de ha már leült, azt is megengedte magának, hogy félbeszakítsa a játékát, mondván, nem érzi jól magát. De a most kiadott hangversenyt rendesen végigjátszotta, hála az égnek! Mert nagy élménnyel lennénk szegényebbek.
Borzalmas hisztijei mellett közismert megszállott perfekcionizmusa is (egyesek szerint éppen az elérhetetlen tökély üldözése közben veszette el olykor a fejét), amely odáig vitte, hogy megtanulta, hogyan kell állandóan magával hurcolt zongoráját szétszedni és aztán összerakni. Nos, a tökéletesség vágya fantasztikus felvételeket eredményezett, ezek egyikéről lesz szó a következőkben.
Mozart egy 1782-es, apjához írt levelében ekként jellemzi frissen elkészült zongorakoncertjeit: Valahol középen állnak a se nem túl könnyű, se nem túl nehéz között, briliánsak, kellemesen hatnak a fülre, de nem fulladnak bele az ürességbe. Itt-ott csak a szakértők élvezik, de kielégítik a nem szakembereket is, akik örömüket lelki majd bennük, anélkül, hogy tudnák, miért.
E versenyművek egyike volt a lemez első száma, a K. 415-ös számot viselő C-dúr zongoraverseny. Mozart ritkán értékelte vagy jellemezte saját dolgait, és most megcsodálhatjuk, mennyire pontosan gondolkodott e téren is. E darab előadásának (és általában is Mozart művei nagy részének) a legfőbb problémája éppen az, hogy se nem túl nehéz, se nem túl könnyű. Szóval virtuózok kíméljenek, na igen, egyrészt; másrészt viszont nem árt odafigyelni teszem azt, az első tétel passzázsaira; egyenetlenség a billentésben, kihagyás a koncentrációban, nos az ilyesmi itt tragédiához vezet, ugyanis Mozart nem ad semmiféle lehetőséget a maszatolásra.
Persze Michelangelinek mindez nem okozhat gondot, mindamellett csak csodálni lehet bámulatosan kiegyenlített játékát, billentésének sokféleségét, csillogó, de sosem üres brillirozását. Az ő játékára végképp nem áll Mozartnak egyik kortársáról, Muzio Clementiről írt megsemmisítő jellemzése: sarlatán, mivel ügyes kezű virtuóz, különösen a terc-passzázsok terén, de nincs egy szikrányi ízlése sem, érzelmileg pedig üres.
A d-moll koncert (K. 466) persze már nehezebb dió, mind technikailag, mind szellemileg. Michelangelihez talán ez állhatott a legközelebb a Mozart-zongoraversenyek közül, megszállott drámaisággal játssza; valami nem tudok más szót katolikus bűntudat hatja át az első tétel hangütését. Démoni a játéka, de mégsem eszelős vagy mételyes. Michelangeli, úgy tűnik, sosem vesztette el teljesen a fejét, hihetetlen önkontrollal volt lángolóan szenvedélyes; szárnyalt, de mindig pontosan tudta, hány csapással repül a legmagasabbra. Játéka egyszerre extrovertált és introvertált, talán ezért is oly utánozhatatlan. A második tételben a téma bemutatása a felfoghatatlan szépség határán jár, míg a harmadik szédítő tempójával, örvénylő érzelmi hullámzásával bűvöl el.
És aztán az A-dúr zongoraverseny (K. 488) fisz-moll Adagioja a második tételben! Charles Rosen elemzése mélyen szánt: Csodálatos példája annak, hogyan szólal meg a legmegrendítőbb expresszivitás a legegyszerűbb zenei médiumon át. Éppen ez a dolog lényege: a téma bemutatásakor az előadásnak a lehető legegyszerűbbnek kell lennie, ugyanakkor el kell érnie a lehető legteljesebb érzelmi telítettséget. Michelangeli képes erre, soha nem pakol túl semmit, nem erősít rá, vagy gyengít bármit is erőszakoltan, játéka nem grimaszol, és mégis a robbanásig feszíti a frázisok ívét. Megbékít mindennel ez a zongorázás, amikor kikapcsoljuk a gépet, egy kicsit elfogadhatóbb embernek érezzük magunkat.
Guilini is a d-moll versenyműben a legjobb: szenvedélyes, tüzes talján. A zenekar egyébként nem volt a legjobb formában ezen a decemberi estén (a koncertet 1951 december 15-én rendezték a római Rádió auditoriumában), de ez most lényegtelen, nagy, felejthetetlen koncertet hallhatunk, egy roppant mélységű művész hatalmas, ugyanakkor tökéletesen fegyelmezett érzelmi kitörését.