Elgondolkodtató (Farkas Gábor Liszt-lemeze)
An evening with Liszt
Gábor Farkas – piano
LISZT:
Miserere du Trovatore S.433 – Transcription (Verdi: Il Trovatore)
Réminiscences de Boccanegra S.438 – Transcription (Verdi: Simon Boccanegra)
Ave Maria S.182 (Die Glocken von Rom)
Hungarian Rhapsody No.12 C sharp minor S.244/12
Sonata in B minor S.178
Warner Music Hungary
2564-69284-7
Farkas Gábor azon fiatal tehetségek közé tartozik, akik nem lovagolják meg a modern kor adta lehetőségeket, így sokkal kisebb (el)ismertségnek örvendenek, mint ami igazán megilletné őket. Ritka – és a mai taposós-érvényesülős világban nem szerencsés fajta – madár, de számomra sokkal szimpatikusabb, mint amelyik külön teherautóval hordja az egóját.
A Liszt-kompozíciókból álló lemez hátsó borítóján két világhírű, vezényléssel is foglalkozó pianistánk dicséretben nem fukarkodó ajánlása olvasható, amit az ember elsőre nyilván udvarias gesztusként aposztrofál, de bő óra múlva belátja, hogy bizony nem üres szavak.
Mint ahogy a kísérőfüzet is megfelel annak, amilyen funkciót be kell töltenie: olyan mélységig avatja be a hallgatót a művek hátterébe, ami feltétlenül szükséges, de a valóban fontos információkat meg lehet belőle tudni.
A műsorválasztás is szerencsés: egy korábbi Liszt-lemez kapcsán már hangot adtam azon vélekedésemnek, hogy 70 perc egy kicsit sok egyazon műfajból, teszem azt, Donizetti-operák transzkripcióiból. Itt most két Verdi-operából készült, nem túl ismert opuszt (egy átiratot és egy parafrázist), egy ritkábban hallott, valamint két népszerűnek mondható saját művet (Ave Maria, XII. Magyar rapszódia, h-moll szonáta) hallhatunk.
A kivitelezés méltatását azzal kell kezdenem, hogy a műfaji sokszínűség (opera-átirat, egyházi jellegű mű, rapszódia, szonáta) dacára jól hallható az interpretátor egységes, határozott és (nézetem szerint) jó irányba mutató elképzelése Liszt zenéjéről. A technikai megvalósításba kár lenne belekötni, mert nincs rá ok: hang-, vagy ritmushiba fel nem merül, a hangzásarányok tökéletesek, a zongorahang szép, a pedálkezelés mintaszerű. De a legnagyobb elismerés annak jár, hogy Farkas Gábor hagyja Lisztet érvényesülni, nem csinál az előadásból lóversenyt, a Magyar rapszódia nincs tele öncélú manírokkal, nem rángatja a tempót össze-vissza, hanem csak akkor változtat rajta, ha azt a darab belső logikája, formavilága megkívánja – a virtuozitás nála eszköz, nem pediglen cél. Úgy is mondhatnám, hogy értő szemmel elolvasta a kottát, és tiszteletben tartja a szerző szándékát, aminek természetesnek kéne lennie, de korántsem az.
Külön szót érdemel a h-moll szonáta. Liszt e remekével szinte minden valamire való zongorista legalább egyszer megpróbálkozik élete során, nem is csoda, hiszen – bár nem nevezhető programzenének, mégis – rólunk szól: születésről, elmúlásról, küzdelmekről, érzelmekről, bölcsességről. Farkas jó érzékkel és igen érett felfogásban nyúl a műhöz, hagyja lélegezni azt, a csúcspontot meri kiszélesíteni, de össze is fogja a darabot, nem engedi szétesni; van bátorsága nem szétverni a zongorát, ahol nagy rá a csábítás, de a szerző nem kéri ezt, a dinamikai skálája ettől még széles, a megszólaltatás pedig jelentőségteljes marad. Tulajdonképpen végtelenül egyszerű dolgot művel: a megfelelő időben a megfelelő módon a megfelelő hangot szólaltatja meg, és elhiteti velünk, hogy ez a világ legegyszerűbb dolga. Pedig dehogy...
