Egy magabiztos este Bécsben – Barenboim - Schubert
Schubert: Impromptus op. 142 & Piano Sonata D.960
Daniel Barenboim – piano
Warner 0825646332809
Daniel Barenboim évtizedek óta a világ legkeresettebb muzsikusa. Heti rendszerességgel lép fel zongoristaként szólóesten, kamarapartnerként vagy zenekari szólistaként. Éppily napi gyakorisággal fordul elő dirigensi minőségben vagy hat vezető nagyzenekarnál és operaháznál is. Titulusainak és viselt pozícióinak felsorolása önmagában kitöltené e cikk kereteit, de emellett rendszeresen publikál is, főleg szívügye, a kelet-nyugati megbékélés ügyében. Aktív ember tehát, bár halandó fel nem érheti ésszel, honnan van minderre – egymással párhuzamosan – ideje.
A mindennapos jelenlét a világ zenei élbolyában azzal jár, hogy lemezeinek száma megszámlálhatatlan, vélhetően maga sem tudja, pontosan hányszor vonult stúdióba vagy éppen melyik koncertje/operaelőadása jelent meg bármely hordozón. Most ez a szám eggyel emelkedett, a Warner ezúttal CD-n jelentette meg 22 esztendővel ezelőtti bécsi zongoraestjét.
A Musikverein nagytermében előadott karácsony előtti koncertjén Barenboim egyik nagy kedvence, Franz Schubert volt terítéken. Bevezetőként a D. 935-ös négy Impromptu-t adta elő. 1992-ben már jó szokás volt – nem utolsósorban zongoristánk ösztökélésére – egyben, szünet nélkül játszani az egy időben keletkezett Impromptukat, mintha összefüggő darabot alkotnának, ezúttal is így történt.
Barenboim nem csinált nagy ügyet ebből a négy műből.
Nem esett abba a (gyakori) előadói hibába, hogy egyes frázisok túlhangsúlyozásával „kvázi szonátává” dúsította volna őket. Önálló zongoradarabokként adja őket elő, kissé jellegtelen és száraz billentéssel, vélhetően szándékosan törekedve a művek egyszerűségének kifejezésére. Így a művek maradnak azok, amik: az első, f-moll Impromptu hangulatfestő vibrálásával, az Asz-dúr gyengéd líraiságával, a B-dúr könnyed kecsességével, az utolsó f-moll pedig a virtuóz karakterdarabként hat. Talán a legutolsó esetében tett hozzá Barenboim egy kis plusz lendületet, hogy a szokásosnál sistergőbben fejezhesse be. Tapsosra is hozta a szünetet, mondhatnánk pestiesen szólva.
Más a helyzet a műsor második felében előadásra kerülő, No. 21-es, D. 960-as, B-dúr szonátával. Schubert utolsó szonátái a zeneirodalom nagy feladatainak és egyben nagy rejtélyeinek egyike. Bármely pianistát erőpróbára késztető, nagylélegzetű és nagyformátumú alkotások. Érett művek, melyek a tökéletes technikai felkészültség mellett elmélyült gondolkodást és a kiszámítottan felépített előadásmódot igényelnek.
Barenboim nem lövi el idő előtt a puskaporát. A grandiózus, majd negyedórás első tételt (Molto moderato) visszafogottan, szinte enerváltan kezdi. A játékosságból észrevétlen nőnek ki a főtéma egyre hangsúlyosabb ismétlődésével a nagy formák, a tétel a sok-sok megállás és eufórikus pillanatok után még a kezdeti passzivitásnál is csendesebben zárul.
A világirodalom talán legelgondolkodtatóbb lassú tétele (Andante sostenuto) Barenboimnál a lírai színekkel teljesedik ki. Ha a koncert első felében a száraz billentést emlegettük, akkor ki kell emelnünk most a dús, éneklően lágy formálást. A harmadik tétel (Scherzo & Trio) a pianista legsajátabb területére kalauzol bennünket, könnyed, virtuóz és szellemes. A zárótétel (Allegro ma non troppo) nekem kicsit a túl óvatos formálással csalódást okozott. Nem robban fel a hangszer, a mű emberi volta inkább előtérbe került, mint a darab túlvilági érzeteket is felidéző dimenziói. Ez pedig már az ízlések és pofonok oly változatos területe.
Nem állítom, hogy Daniel Barenboim a B-dúr szonáta megrázóan újszerű megvalósításával állt a bécsi publikum elé 1992-ben, de mindvégig két lábbal a talajon maradva, magabiztos és határozott elképzeléssel megérdemelten aratott sikert.