Egy húron (Paavo Järvi és Gautier Capuçon lemeze)

DVOŘÁK: Cello Concerto in B minor
VICTOR HERBERT: Cello Concerto No.2 in E minor

Gautier Capuçon – cello
Frankfurt Radio Symphony Orchestra
Paavo Järvi

EMI / Virgin
50999 519035 2 7

Gyaníthatóan nem ez a lemez az első komoly együttműködés Paavo Järvi és Gautier Capuçon között. Ami a hangfelvételeket illeti, biztosan igen, ám a CD-t hallgatva feltűnően jó az összhang szólista és karmester között. Tudják, mit akarnak, és meg is vannak az eszközeik, hogy ezt közvetítsék. Mintha évek alatt csiszolták volna össze őket. Persze, mondhatjuk, fiatal emberek mindketten, nyilván ugyanazt a (zenei) nyelvet beszélik. De gondolnánk-e, hogy közel húsz esztendő a korkülönbség közöttük?

Egy dirigens hatvan éves kor alatt még „fiatal karmesternek” számít. (Az „idős karmester” hagyományosan csak nyolcvan fölött kezdődik.) A szólistáknál nincs ilyen kitétel. Ha fiatal az illető, az előadás „ifjonti hevét” illik dicsérni, ha koros, a letisztultságot és a rutint. Megvannak a bevett fordulatok, s a közönség észreveszi a muzsikusi erényeket, ha vannak.

Voltaképpen mindketten: új fiúk. Järvi a kies Majna-parton, Frankfurtban „friss hús”, vagyis egy komoly hagyományokkal rendelkező, de az utóbbi évtizedekben nem igazán villogó szimfonikus zenekar élén igyekszik bizonyítani rátermettségét, Capuçon pedig az egész bizniszben zöldfülű, épp csak pár éve, hogy komolyan veszik. A Virgin új lemeze – rajta Antonín Dvořák és Victor Herbert gordonkaversenyeivel – erről mesél; fiatalság, bolondság, ahogy mondani szokás.

Capuçon csellóhangja éppen olyan, amilyennek BaCi a minap jellemezte: „fémes, szinte csillogó” a hangszíne. Ehhez az alaptónushoz csatlakozik a feszes és hideg, kissé kemény játékmód a jelen felvételen. Akár azt is írhatnám, nem eléggé cantabile, de ez a lemez nem ilyen babérokra tör. Egyszerre próbál romantikus és antiromantikus lenni: nagy dinamika, széles gesztusok helyenként, de precíz agogika és pontosság mindenekelőtt. Áttört, plaszticitást kereső, kiszámítottan józan hangzáskép. Alig akarom elhinni, hogy a felvétel afféle hibrid, vagyis koncertfelvétel és stúdiómunka összemixelve. (Hogy melyik tételt, vagy tételrészletet rögzítették élőben és melyiket stúdióban, soha nem fogok rájönni.) Capuçon itt is, ott is lehengerlő intenzitással muzsikál. Mégsem a művészete az, inkább a sármja (mely a lemez hátsó borítójára akasztott portréról az előadásokra is átragad), ami megkapó. Játékmódja nem tetszik igazán, mégis nehéz tőle szabadulni, olyan, mint a cipőtalpunkra ragadt rágógumi.

A kíséret gyakorlatilag tökéletes ehhez a gordonkajátékhoz, mert alaposan kicsiszolt, és maximálisan kiszolgálja a szólót. A frankfurti zenekar mindent tud, amit ezekhez a művekhez tudnia kell. Játékuk fegyelmezett, sokszor romantikusan hullámzó, de kellően ellágyuló is tud lenni, ha arra van szükség. Mindenki a helyén van, mindenki tudja a dolgát.

Dvořák csellóversenye valahogy mégsem kap meg mindent, ami neki jár. Mert a híres szláv melankóliát valamiféle ízetlen műanyag-komposzttá gyúrja át, a századvégi, naiv utóromantikát pedig az érzelmekkel csínján bánó, huszadik századi racionalitásba kódolja e két jeles úr. Az áradó érzelmesség sokat szidott cukormasszáját lehántják a műről, ám helyére egy vegyszerszagú lakkréteget kennek. Manapság ez szebben csillog, kétségtelen, lehet a deromantizáló tendenciákat méricskélni. Sokak meggyőződése, hogy Antonín Dvořák sokat beszél, de keveset mond. Igazukról nem vagyok meggyőződve, de alighanem nekik készült ez a lemez.

Kevésbé zavar, hogy Victor Herbert koncertje is ugyanezen a hangon szólal meg, mert először találkozom a darabbal. Az ír származású Herbertet, mint a századelő jelentékeny színpadi szerzőjét ismerjük, aki igazi világjáróként volt az operett műfaj és -korszak aktív apostola. Ma már daljátékait is alig, hangszeres műveit pedig egyáltalán nem játsszák. Erre a lemezre is csak a kuriozitás kedvéért kerülhetett a műve, nem annyira a zenei értékei révén. A szélső tételek egy átlagos későromantikus hangszeres versenymű képét mutatják, közepes témákkal, kevés figyelemre érdemes hangszerelési ötlettel, néhol Rahmanyinov modorára emlékeztetve. Herbert e-moll gordonkaversenyének talán a lassútétele hagyhat nyomot legjobb eséllyel a hallgatóban: az ábrándos-nosztalgikus dallam mintha a pesti operett világát idézné, az olcsó parfüm és a kopott szeparé intimitását.