Dánok előnyben (Nielsen-darabok / Pahud, Meyer)

CARL NIELSEN:
Flute Concerto
Clarinet Concerto
Wind Quintet

Emmanuel Pahud – flute
Sabine Meyer – clarinet
Stefan Schweigert – bassoon
Jonathan Kelly – oboe & cor anglais
Radek Baborák – french horn
Berliner Philharmoniker
Sir Simon Rattle

EMI
3 94421 2

Ez talán egy olyan lemez, amelyet az előadók neve jobban eladhatóvá tesz, mint magáé a szerzőé. Vagyis ezek a nevek tán még azt is képesek garantálni – mondjuk itt, Magyarországon, ahol Nielsennek nincs különösebb ismertsége –, hogy ha ők is játsszák műveit, tán tényleg érdemes meghallgatni ezeket. Ha másért nem, mert őket hallani kell. Merthogy ők (mármint Pahud és Meyer) sem játszhatják mindig azt a két-három művet, amit hangszereikre az első rangú szerzők írtak, sokkal inkább rá vannak szorulva a második-harmadik vonal szerzőire, mint a csellisták, hegedűsök. Így hát most az egyébként legjelentősebb dán zeneszerző művei nem afféle különlegességként, kiváló dán művészek tolmácsolásában, hanem a világ legismertebb művészeinek előadásában szólalnak itt meg.

Elsőként a három közül a legnépszerűbb, a Fuvolaverseny. A szerzőről szóló ismertetések megegyeznek abban, hogy Nielsen az egyik legeredetibb hangú skandináv komponista. Nyilván ez az eredetiség nagyon is viszonylagos, főleg ha világviszonylatban is abszolút legnagyobbnak számító kortársaihoz hasonlítjuk (élt: 1865–1931), de azt lehet mondani, figyelembe véve a szűkös lehetőségeket, Pahud és Meyer valóban olyan szerzőt választottak, akinek műveit érdemes megismerniük legalább azoknak, akik nem lehetnek meg klarinét-, avagy fuvolaszó nélkül, netán szeretnék tudni, kit is takar a Carl Nielsen név.

Nielsen sem dallami, sem harmóniai téren nem próbálkozik a későromantika eszköztárának radikális megújításával, de azért van annyira egyéni hangú, hogy amit csinál, az is szerezhet nekünk élvezetes perceket. Ez a fuvolaversenyre igaz a leginkább, bár az is tény, ezt a hangot ismerhetjük korabeli és későbbi évtizedek – akár magyar – szerzőinek műveiből.
De tényleg szépek és dallamosak az első tétel témái, és hatásosak a drámai ellenpontozások. Lényegében ugyanezt a zenei világot hozza a négyszakaszos második tétel is. Pahud kontrollált vibrátóval, fényes, kontúros hangon játszik, szépen formálja a lágy dallamokat, de kemény is tud lenni a határozottabb fellépést kívánó szakaszokban. Mert mintha a zeneszerző nagyon el akarna mesélni nekünk valamit, legalábbis a két témafajta állandóan összeszólalkozik.

Kevésbé közérthető hangon szól – sprődebb dallamvilágú – a Klarinétverseny (1928), de nem lehet ráfogni, hogy ezért érdektelenebb, értéktelenebb volna. Bár éppen első tétele szól igazán népszerű hangon, népies jellegű tánctételt hallunk a már említett korabeli modorban feldolgozva, variálva, akár a karikírozás szintjén eltorzítva. Itt is megcsodálhatjuk a négy tételben Meyer pontos tárgyilagos (gyakorlatilag vibrátómentes) hangképzését, virtuóz hangszerkezelését, amellyel zeneileg is odaadóan formálja meg szólamát.

A zenekar és Rattle minősítése talán ne is legyen téma.

A fúvós kvintettben természetesen csak annyira szólista a két ismert művész a Berliniek fúvósszekciójának tagjai között, mint amazok, bár van virtuóz játszanivalójuk is. Legszebb itt talán a régies-népies hangvételű Menüett tétel, a legérdekesebb pedig Nielsennek a saját koráldallamára írott variációi.

Ha nem is elsőrangú, de érdekes művek, elsőrangú előadókkal.