C\'est La Musique (Pálhegyi Máté - fuvola)

La Musique
Pálhegyi Máté - fuvola

Prokofjev: Sonata No. 2
Jolivet: Pastorales de Noël
Poulenc: Sonate pour flute et piano
Jolivet: Chant de Linos

Classic-Sound Records LTD
CSR-100

CD-t kiadni necesse est. Már ahogy a művelt latin mondja. Mert a lemez névjegy, létezésünk bizonyítéka, a megszerzett tudás fokmérője. Érthető tehát, ha minden elsőlemezes zenész a legjobb, a legattraktívabb, és nem utolsó sorban a legközérthetőbb oldalát igyekszik megmutatni. Ilyenkor készülnek az agyonsuvickolt, digitálisan fényes-tökéletesre glancolt, zeneileg többnyire meglehetősen heterogén bemutatkozó-lemezek.

A frissdiplomásnak számító Pálhegyi Máté a nehezebb utat választotta. Koncertfelvételt adott ki a részben filmzene-, részben koncertfelvételek készítésére szakosodott Classic-Sound stúdió segítségével.

A fuvolairodalom méreteit tekintve vetekszik a zongora irodalmával. Ugyanúgy megtalálhatók benne a klasszikus, már-már kötelező remekművek, mint a csillogó, dekoratív, öncélú virtuozitásra spekuláló slágerdarabok és a modern klasszikusok. Ízlés dolga, ki mit választ. Pálhegyi a sokat játszott Poulenc-szonáta, a koncertlátogatók között sem teljesen ismeretlen Prokofjev-szonáta mellett az itthon - kis túlzással - csupán hírből ismert francia Jolivet két kamaradarabját is műsorára tűzte.

Már a Prokofjev-műből is kiderül, hogy Pálhegyi fuvolahangja - ha még nem is száz százalékig kiegyenlített -, meglehetősen magvas és nagy vivőerejű. A felső lágéban képes a fényes, vékony pianókra, bár tény, hogy ugyanitt a forték egy kissé már szelelnek. Legjellemzőbb tulajdonsága azonban a rugalmasság. Hajlékonyan, szabadon, de nem szabadosan játszik. Virtuóz, de igen magas technikai képességei nem saját dicsőségét, hanem a műveket szolgálják. Intonációján még lehet és kell is csiszolnia, de a hangmagasságok lebegése sehol sem válik zavaróvá.
És még valami! Többször is végighallgatva az egyórás lemezt, sehol sem hallottam jelét fáradtságnak, a figyelem, a koncentráltság csökkenésének.

Az első Jolivet-kompozícióban (Pastorales de Noël) eddigi zongorapartnerét, Szekendi Tamást - aki kitűnően oldotta meg igen technikás feladatát - Polonyi Ágnes (hárfa), illetve Vajda József (fagott) váltotta fel. A trió előadása színes, zamatos kamarazenélést eredményezett. A hangszerek arányán lehetne vitatkozni - az én ízlésemnek túl sok itt a fagott -, de tudnivaló, hogy egy koncertfelvétel nem igazán ad lehetőséget arra a fajta, hosszan bíbelődő, kísérletező mikrofonozásra, amely többek között megkülönbözteti az élő anyagot a stúdiófelvételektől.

Hasonló a gondom a másik Jolivet-kamaraművel (Chant de Linos) is, ahol bár a partitúra már alcímében is elkülöníti a fuvola szólamot a kamaratársaságtól - vonóstrió hárfával -, mégis úgy érzem, hogy a kollégák túlságosan is \"aládolgoznak\" a szólistának. Mintha szerepük csupán az akusztikai háttér biztosítására szorítkozna. Elbújnak szólamaik mögé, és még a nem is olyan ritka forte unisonóknál sem törnek ki. Ez a - számomra érthetetlen - visszafogottság kissé vérszegénnyé, fátyolossá teszi az egész majd\' negyedórás művet. Pedig az igen találó La Musique című lemez arról (is) szól, hogy érdemes elővenni a repertoár alig-alig ismert kincseit, és hogy nem csak a Badinerie-vel, a Boldog lelkek táncával vagy a Syrinxszel lehet zajos sikert elérni.

A biztos kézzel szerkesztett hangzó anyagot ritkán látható jó ízléssel megtervezett borító (Nemes András munkája) rejti.