Cégér a jó bornak (Kavakos / Mendelssohn)

MENDELSSOHN:
Concerto for Violin and Orchestra E minor, Op.64
Piano Trio No.1 D minor, Op.49
Piano Trio No.2 C minor, Op.66

Leonidas Kavakos – violin & conductor
Patrik Demenga – cello
Enrico Pace – piano
Camerata Salzburg

Sony
2 CD
88697433032

Mit lehet ma elmondani Mendelssohn zenéjével? Lehet-e új, aktuális, a ma emberének is érdekfeszítő előadást találni ezekkel a rendkívül népszerű zenékkel?
Leonidas Kavakos megfellebbezhetetlen válasza ezekre a kérdésekre, hogy mindez igenis lehetséges.
A negyvenes évei elején járó művész talált egy olyan formát, amellyel ma is érdekfeszítő lemezt tudott készíteni a német romantika korai mesterének darabjaiból.
Ennek egyik alapja, hogy rendkívül ügyesen került ki minden csapdát, ami a művek ismertségéből, világos alaptónusából adódik.

Nem vett át a régi nagyoktól egyetlen manírt sem. Nincsenek kis glisszandók, zsíros belemenések, áradó átkötések, heves túlzások. Ennek ellenére nem jellegtelen az előadás. Kavakos nagyon finom, eddig nem hallott sajátságokkal mégiscsak rajta hagyta összetéveszthetetlen kézjegyét Mendelssohn darabjain.

Fantasztikus a vonókezelése. A rendkívül könnyű, szinte nyomás nélküli vonóvezetés megadja a mendelssohni hangvétel megfelelő alaptónusát, és egyszersmind utat nyit az igazán ínyenc megoldások felé. Ebben a súlytalan légkörben azonnal kitűnik minden megmozdulás. Egy leheletnyi nyomás a jobb kézzel, vagy – szintén a jobb kézzel – egy árnyalatnyival közelebb kerülni a lábhoz, a fogólaphoz, a karakteres romantikus vonásnemek közötti átmenetek rendszeres használata – mind-mind a szakavatott, érzékeny fülek számára nyújt érdekességeket.
Kavakos nem akar mindenben más lenni, mint elődei.
Ő egyszerűen csak Mendelssohnt hozza Kavakos módra.

A Salzburgiak pedig úgy lubickolnak ebben a felfogásban, ezekben a megoldásokban, mint akik végre megtalálták igazi saját közegüket. Hallani, hogy tényleg minden egyes zenekari tag vájt fülű zenész, aki már a karmester-hegedűs rezdüléséből is pontosan tudja, mi következik, s neki hogyan kell abban részt vennie.
A „háttér” nem csupán alapot nyújt a szólistának, hanem felerősíti, kiemeli, könnyebben észrevehetővé teszi játékának minden elemét.

A triók már nem mutatnak ennyire egységes képet.
A csellista Patrik Demenga egészen más természetű előadó, mint Kavakos. Vonókezelése, hangszíne még jobban elnehezíti, elmélyíti hangszerének amúgy is markáns karakterét. Ez azonban kevéssé problematikus, hiszen ha mégannyira is az elején járunk a romantikának, azért ez a zene már minden jegyét magán viseli ennek a korszaknak. Ebbe pedig maximálisan beletartozik az eltérő karakterek összeegyeztetése.

A zongorista azonban már túllép azon a vonalon, ami még meghagyja egy produkció egységét. Míg Kavakos és Demenga alapvetően az elmélyült, átgondolt előadók soraiba tartozik, addig Enrico Pace a gyorsan megértő, sokat átfogó, ám túlzottan nagyvonalú penge elmék csoportjából való.
Játékának legnagyobb értéke a virtuozitás, egyéb területeken azonban hiányosságokat mutat.
Nincsenek helyükön az arányok, minden egyforma intenzitással szólal meg. A feszített tempó sok helyen rohanásba csap át. Mindig egy árnyalattal előbb, gyorsabban, ziláltabban játszik, mint a társak. De nincs igaza. Kavakos és Demenga tartalmas játéka kétséget kizáróan jelzi: Enrico Pace nem ura hangszerének, s valószínűleg nem mélyült el kellőképpen magában a zenében sem.

Ennek ellenére ajánlom ezt a lemezt mindenkinek. A hegedűverseny napjaink etalon felvételei közé tartozik, s a zongoraszólam felületessége ellenére a triók is sok ihletett, igaz pillanatot tartogatnak a hallgatók számára.