Bogányi Gergely Chopin-lemeze

Chopin:
Mazurkák - Op.24(4), 30(4), 63(3)
f-moll fantázia Op.49
b-moll szonáta Op.35
Bogányi Gergely - zongora
BMC CD 096

A lemezbemutató koncerten (amelyen egyébként nem csak a lemez műsorát hallhattuk) tudhattuk meg először, hogy nagy vállalkozásra készül a művész és a kiadó: 13 albumon jelentetik meg Chopin összes szólózongora-művét, amelyek hangversenyeken már elhangzottak, tehát a legfontosabb próbát kiállották.

A lemezen, ha azt a pluszt nem is kapjuk, amit Bogányi az interjúban említ, a közönség és a művész kapcsolatának felvillanyozó hatását, valamit mégis: egy Fazioli zongorát, és ha lehet, még a koncertelőadásoknál is jobban kidolgozott technikai megvalósítást. Mert hát felvételen ma már ez alapkövetelmény. Talán ez lehetett az oka annak a bizonyos század középi hanyatlásnak. Még erre figyeltek a művészek. De az újabb nemzedékek már magukévá tudták tenni a technikát annyira, hogy ismét egyéniségük legyen az ok, amiért ezeket az annyiszor játszott, felvett műveket valaki - talán utoljára a létező lemezkiadás történetében - teljes egészükben megjelentesse.

Most mindenesetre itt van tizenegy mazurka, egy fantázia, és egy szonáta a mennyiségileg nem hatalmas, ám jelentőségében annál egyedülállóbb életműből. Mert itt a kérdés éppen az: hogyan nyerünk bebocsáttatást ebbe az oly egyéni zenei világba? Ha jön egy olyan egyéniség, mint Bogányi: könnyen. Leül a Fazioli elé és játszik. A játék szó itt újraértelmeződik: nem hiszem, hogy ez munka volna neki, mármint hangok megszólaltatása, még akkor sem, ha tényleg nem kicsi a követelmény. És azért említettem a hangszer tulajdonnevét ismét, mert itt annak jelentősége van: valóban tömörebb basszusokat hallunk, és a játszó személy keze által megkövetelt érzékenységekre való reagálások teljes árnyalatát. Van mit megjelentetnie a hangadó eszköznek. Bogányi eszményi Chopin-előadó: képes megjeleníteni a hangulatok teljes skáláját az álmodozótól az elgondolkodtatón át a viharszerűen kitörőig, és még persze annyi mást.

Mazurkákkal kezd, a Chopin számára oly fontos lengyel identitást kifejező műforma egyikével. Némelyikük megvalósítása nagyon táncos is lehetne, de itt stilizált: olyan zenei, gondolati tartalmakkal felruházott művekről van szó, amelyek messze túlmutatnak eredeti jelentésükön. És mint az interjúban elmondta, nem törődött az elődök értelmezési kísérleteivel, tisztán csak a papírra írt kottaképek foglalkoztatták. És azokból számára mindenféle formájú és tartalmú zenedarabok sokasága született meg, de semmiképpen sem elvont módon.

Például lassú tempókat hallhatunk tőle, de ettől nem támad hiányérzetünk. Képes arra, hogy művészi egyénisége segítségével úgy lényegítse át ezeket a műveket, hogy azok akkor, amikor halljuk őket, olyannak és úgy hatnak, mintha az volna, ha nem is az egyetlen, de a lehetségesek közül itt a legvalószínűbb megszólalási formájuk. Nincsenek túlfinomkodott, egyéni agogikai játékok (kis tempóbeli megtorpanások, meglódulások, szünetek), csak annyi, amennyit a stílus feltétlenül megkíván. És ez a hozzáállás érződik végig: többről legyen itt szó, mint kottafejek lejátszásáról, de azt a többletet ne a nagyon egyszerűen megragadható előadói kifejezőeszközök, hanem valami más adja. Hallatlan légiesség a pianókban, erőteljes, de nem durva kitörések a fortékban, ezerszínű forgatag mindvégig. Az eredmény: a művek gondolati tartalmáról kapjuk a legmélyebbre hatoló feltáró munka eredményét - mert ez viszont már az. Tizenegy mazurka egymás után, mindegyik a maga teljes valójában kibontakoztatva, és ez bizony érdekes lesz sok-sok év múlva is.

Az f-moll fantázia előadása sem halad más úton. És itt a legnagyobb mű is: a b-moll szonáta, a híres gyászindulóval, amely ebben az előadásban a \"pp\" középrészben a sötétségből is előtörő fénysugarat is felvillantja. Aki ezt így el tudja játszani, az nem a zongorán játszik - életünk egy kis darabját játszatja el velünk, magunkban.