Bemutatkozásként ( Kovács Szilárd: Organum Incarnationis)
KOVÁCS SZILÁRD:
Organum Incarnationis
KSZCD001
Ha egy fiatal előadóművész elhatározza, hogy önálló CD megjelentetésével mutatkozik be a Nagyérdemű felé, akkor nyomban szembekerül azzal a kérdéssel, hogy milyen összetételű lemez tenné róla a legkedvezőbb benyomásokat. Egy ifjú orgonista például azzal, hogy vajon melyik szerzővel tudná leginkább belopni magát a közönség kegyeibe. Bach vagy Buxtehude, Liszt vagy Reger? - a kérdés valahogy így vetődhet föl elsőként.
Ha kiválaszt egy komponistát vagy egy korszakot, akkor az adott alkotó rajongói megveszik a lemezt, a többiek nem. Az ifjú orgonista tehát kockáztat, és inkább vegyes lemezt készítene. És nyomban szembesül a következő problémával: mely műveket tegye a CD-re? Ha nagyon ismert, mondhatni népszerű slágerekből állítja össze lemezét, akkor a vájt fülű nyavalyog, ha ismeretlen alkotásokból, akkor a szélesebb tömegek hagyják a boltban a terméket.
Úgy sejtem, ezek a gondolatok sorjáztak Kovács Szilárd orgonista agyában is, amikor Organum Incarnationis című CD-jét megtervezte. A lemez ugyanis klasszikus vegyesfelvágott lett, mindenből egy kevés. Emiatt nem is tehetünk szemrehányást, hiszen a cél - vélhetően - az volt, hogy minél többen, minél több oldalról megismerhessék művészetét.
A lemez Antonio Soler Intradájával kezdődik. Ünnepi köszöntés, fényes külsőségek, diadalmas csillogás jellemzi a darabot, melynek felszínessége elsősorban a rövidsége miatt nem is ötlik fülünkbe, a mű mindössze két és fél perc.
Soler után egyből az orgona fejedelme, a nagy Johann Sebastian következik.
Kovács Szilárd biztosra akart menni, és egy agyonismételt slágerrel nyit. A d-moll toccata és fúga (BWV 565) nyilvánvalóan a szélesebb rétegek felé tett gesztus. (Orgonistáink számára a mű egyfajta kultikus belépő lehet, kevéssé zavarja őket, hogy egyes modern kutatók szerint eredetileg nem is orgonára készült, mások szerint meg nem is Bach alkotása.) Kovács mindenesetre rendkívül kulturált és virtuóz játékkal abszolválja a kötelező(nek tűnő) feladatot.
Azt gondolom, hogy Bachról, az elmélyült egyházzenészről jóval többet tudunk meg a következő két számból. A Wo Gott der Herr nicht bei uns hält (BWV 1128) korálfantázia pár éve bukkant elő az ismeretlenségből, a felvétel "magyarországi first recording" [sic!] - olvashatjuk az amúgy igényes füzetben.
Az igazi nagy dobás a Mester O Gott, du frommer Gott (BWV 767) című grandiózus korálpartitája. A hangszer szinte összes variációs lehetőségét bemutató alkotás nagyszerű lehetőséget teremtett Kovács Szilárd számára előadói attitűdje barokk oldalának bemutatására, s ő élt is ezzel.
Az utolsó Bach-mű villantotta föl először a variációk lehetőségét, és bizony ez a lemez hátralévő részén uralkodóvá is vált. A korálpartitát ugyanis Liszt Ferenc hatalmas B-A-C-H Prelúdium és Fúgája követte. Úgy vélem, hogy bár Kovács Szilárd példás produkciót nyújtott a barokk remekekben, az igazi területe inkább a romantika lehet. Liszt tiszteletadásnak készült alkotása a romantika egyik legkiemelkedőbb orgonaműve, s bár a szerző orgonaműveit néha az a vád éri, hogy túl zongoraszerűek, ez ebben az előadásban egyszerűen nem merül föl. Kovács előadásmódja itt még inkább lenyűgöző.
Itt említeném meg, hogy a felvétel a debreceni Megtestesülés templom fiatal (2005-ben megépített) orgonáján készült, amelynek egyébként is a művész a gazdája. Ennek tükrében értékelendő a lemez utolsó félórája is. Kovács Szilárd ezúttal alkotóként is bemutatkozhat. Az elhangzó négy alkotás (Változatok egy magyar népénekre; Prelúdium, korál és fúga barokk stílusban; Variációk egy későromantikus dallamra; A fényes nap immár elnyugodott) a templomában szolgálatot teljesítő egyházzenész képét mutatja be. Az alkotások nagyszerűen prezentálják a szerző sokoldalú variációs képességét és fantáziadús rögtönzéseit.
Összességében tehát a fiatal orgonista bemutatkozó lemeze magán viseli ugyan az első produkciók nehéz szülésének nyomait és ellentmondásosságát is, de remek kiadvány, melyet örömmel ajánlunk minden orgonaszerető zenebarát figyelmébe.
