Beethoven zongoraversenyei

Beethoven: Piano Concertos Nos 1 -5
Pierre-Laurent Aimard, Chamber Orchestra of Europe
Nikolaus Harnoncourt
Teldec 0927-47334-2

Ha egy kiadó manapság mind az öt Beethoven zongoraversenyt meg akarja jelentetni, jó oka kell legyen rá. Egy újonnan feltűnt zongorista vagy karmester sztár-zseni már aligha elég. Elég ok viszont, ha a kiadó a Teldec, a dirigens pedig Harnoncourt.

Már vagy négy évtizede dolgoznak együtt. Harnoncourt felvételei már continuo-csellista régizenész, majd Concentus Musicus vezető korában a Teldecnél jelentek meg, és újabban modern zenekarok és nagy szimfóniák karmestereként is náluk bizonyított. A zenekar adott, a Chamber Orchestra of Europe az utóbbi időkben állandó társ. Kell még egy megfelelő zongorista, aki nem egyszerűen követi Harnoncourt instrukcióit, hanem modern zongorán is sokat tud a korhű Beethoven játékról. Ő Pierre-Laurent Aimard, aki ugyanazt a dogmatizmusoktól való szabadulni akarást látta a régizenész Harnoncourtban, mint amit ő keresett a modern zenében. (Nekünk magyaroknak, mint Ligeti-előadó lehet ismerős.) Miután Harnoncourt halotta Aimard egy Beethoven szonátáját, a közös munka alapja adott volt.

Eredményül itt egy doboz három CD-vel, rajtuk az öt zongoraverseny szépen sorban. Csak az első kettő cserélt helyet, talán csak azért, hogy a hangnemek rendben legyenek. Harnoncourtban nem csalódunk, a tempók nem szélsőségesek, a ma - az egyébként az ő írásai nyomán is - felgyorsult tempóvételek korában néha kifejezetten ódivatúan lassúnak hatnak. Amiben viszont tényleg szinte sokkszerű hatás elérésére törekszik, az néhány játéktechnikai megoldás. Ilyen mindenek felett a forte-piano váltakozása, történjék az egy hangon, ugyanolyan magasságú hangpáron, kötött hangpáron, ahol a második hang mélyebb, vagy hosszabb frázisok esetében.

Ezek következetesek, talán túlzottan is pregnánsak, és mivel olyan hangszereken játszanak, amelyek a Beethoven korabeliekkel szemben hangosabban képesek megszólalni, olyan szélsőséges hatás jön létre, amely régihangszeres zenekarral talán meg sem valósítható. Igaz, ez egybe vág Harnoncourt egyik megjegyzésével, miszerint a mai edzettebb közönség körében ugyanolyan hatás eléréséhez bizony erőteljesebb megszólalásra van szükség.

Harnoncourt működése természetesen nem merül ki ebben. A beszédszerűség elve szerint az igazán értelmes tagolás következtében egy-egy frázist valóban szinte új dallamként hallhatunk. Sajnos a zenekar - bár a fent említett játéktechnikai megoldásokat maradéktalanul megvalósítja - korántsem áll feladata magaslatán. A vonóskar gyakran kifejezetten szőrösen szól, és a pontos együttjáték sem erősségük. Emiatt aztán, ahol Harnoncourtnak a fent említett tárgyakban nincs mondanivalója, és ezért megszólalásukat sem képes magasabb szintre emelni, ott bizony általában a középszerűséget kísérő unalom lesz úrrá a hallgatón.

Ezen nem segít a zongorista, Aimard sem. Szépen kíséri a zenekar kíséretét, de a legtöbb, amit tőle elvárhatunk, hogy nem keresztezi Harnoncourt szándékait.

Összefoglalva: bár e lemezektől nem kevés szellemi izgalmat kapunk, és sok gyönyörűségben is részünk van, aki autentikus zongoraversenyekre vágyik, következetesebb megvalósításban kaphatja meg például Norringtontól, a London Classical Playerstől és Melvyn Tantól. Harnoncourt és Aimard lemezét az válassza, aki fogékony a korabelit közelítő játékstílusra irányuló törekvésekkel szemben, de nem igazán tud megbarátkozni a korabeli hangszerekkel - jelen esetben a fortepiano hangzásával.