Beethoven: Piano Sonatas / Artur Schnabel

Beethoven
Piano Sonatas
Nos. 21-25., 27., 30-32.
Artur Schnabel
EMI 724356288027

Nyolcvan évvel a Waldstein-szonáta keletkezése után született korának egyik legnagyobb hatású zongoravirtuóza (és lényegesen jelentéktelenebb zeneszerzője) Artur Schnabel. Sose leszel zongorista - jósolta neki tanára -, te zenész vagy.

Meghallgatva a kilencszázharmincas évek elején készült stúdiófelvételeket, igazat kell adnunk Theodor Leschetizkynek. Schnabel ugyanis eljátssza Beethoven szonátáit. Na, nem feltétlenül valamennyi hangját - bár a nagy részét mindenképpen -, hanem a lényegüket. Persze kell némi idő a hallgatónak, mire hozzászokik ehhez az előadói magatartáshoz, de megéri kivárni az akklimatizálódást. Kirobbanó élni akarás, a pokol és a menny harca, és főleg: a szépségbe vetett hit jellemzi előadásában szinte valamennyi szonátát.

Tematikailag érthető, pszichológiailag kevésbé szerencsés pont a Waldsteinnel nyitni a dupla CD-t. Hiszen éppen ezen a felvételen érhető tetten leginkább az a szabadosság, mely a ma emberének a kötelező és időnként dogmatizmusba hajló kottahűség korában a legkevésbé akceptálható. A legzavaróbb a tempó állandó ingadozása, a futamok szabad értelmezése, vagy az olyan nüánszok figyelmen kívül hagyása, mint a tizenhatod triolák és a tizenhatodok közti különbség (146-152. ütem).

Nehezen követhető a szélsőséges ritmikájú Adagio is, de már ebben a tételben is kiderül Schnabel egyik nagy erőssége: az igényes zongorahang. A kerek, puha, bársonyos hangzás aztán a Rondóban kap döntő szerepet. Ilyen, visszafogottan is pezsgő előadást még nem hallottam ebből a tételből. Itt is (55-61.) és majd minden további felvételen is megcsodálhatjuk a többszólamú - és több hangszínű! - zongorázás magasiskoláját.

Érdemes megemlíteni, hogy Schnabel amennyire szabadon kezeli a ritmust (példának okáért nem tesz lényegi különbséget a No.23 második tételében a szimpla- és a duplapontozott éles ritmus között), annyira precíz a pedálelőírásokat vagy a dinamikát illetően. Előadása nem önkényes önkifejezés, hanem nagyon is tudatos, a darabok lényegét feltáró analízis. Nem csak ismeri, de érti is a műveket.

Tudatosságának egyik legszebb pillanata a No. 25. szonáta Andantéjának 20. üteme, ahol szó szerint érzéki gyönyörrel modulál vissza Esz-dúrból g-mollba.
Sajnos, a No.27. felvétele valami oknál fogva lényegesen rosszabb minőségű, mint a korábbiak. Ráadásul nem elég, hogy testetlen zongorahangot hallunk, még egy ronda digitális csendet is el kell viselnünk a két tétel között.

Az utolsó három szonáta nem csak numero-, de opusszám szerint is egymáshoz tartozik. A zenei \"Szentháromság\" úgy szólal meg, ahogy egy ilyen nagyjelentőségű triptichonhoz illik. Kellő áhítattal, perfekt technikával és értelmező tudatossággal.

A század nagy felvételei - hirdeti a címke. A század nagy előadása - mondom én. S ha hozzátesszük, hogy Schnabel gyűlölte a stúdiók világát, hogy úgy vonult be újra és újra az Abbey Road-i lemezgyárba, mint más a vesztőhelyre, elképzelhetjük, hogy mit produkálhatott egy-egy valódi hangversenyen, ahol igazán elemében volt.