Bach, a himlő és a királyi család (Stravinsky-, Prokofjev-hegedűversenyek)

Stravinsky: Hegedűverseny
Prokofjev: Hegedűverseny No 2.
Itzhak Perlman
Chicago Symphony Orchestra
Vez.: Daniel Barenboim
Warner / Elatus
2564615722

Olyanok, mint az angol királyi család. Ha már egyszer vannak, nem lehet nem szeretni őket.

A hatvanas évek Angliájában ez volt az általános vélekedés a négy liverpooli fiatalemberről, akik Beatles néven vonultak be a Walhallába. S hogy miként jön mindez s Stravinsky hegedűversenyéhez? Egyszerűen. Elindítva a CD-játszót, pont ez az érzés keríti hatalmába a hallgatót. Ilyen zenét csak jókedvében ír az ember. Vagy megrendelésre, jó pénzért. Esetleg a kettő kombinációját szerencsésen kihasználva.

Stravinsky élete és munkássága meglehetősen jól dokumentált. Így aztán tudhatjuk, hogy a hegedűverseny ötlete a mainzi Schott Kiadó egyik igazgatójától származott, aki szerette volna valami mutatós új művel megsegíteni az amerikai Blair Fairchild zeneszerző adoptált gyermekét, a rendkívüli tehetségnek tartott fiatal Samuel Dushkint. (Dushkin egyébként Auer Lipótnál tanulta a szakmát, csak hogy a magyarok nehogy véletlenül kimaradjanak ebből a Stravinsky-történetből.) A négytételes, alig húszperces kompozíció bemutatójára 1931-ben került sor Berlinben. A karmesteri pálcával Hindemith fenyegette a zenészeket, a korabeli tudósítások szerint kevés sikerrel.

A Warner Elatus-sorozatában - mely már eddig is gyakran meglepte az embert a kiváló minőség és a pénztárcakímélő fogyasztói ár szerencsés kombinációjával - egy későbbi \"wunderkind\", Itzhak Perlman tépi a húrokat a Chicagói Zenekar hangversenytermében, egy 1993-94-ben rögzített hangversenyen. Perlman játéka könnyed, világos, lezseren egyszerű, mintha az említett concerto nem is tartozna az irodalom technikailag bonyolult művei közé. Stravinsky ideálja a barokk concertók világa volt, ahol a szóló és a tuttik egymás ellen állítása, szembefordítása, versenyeztetése olyan homogén zenei szövetet alkot, amelyben az egyes szólamok szinte felcserélhetőek.

Perlman tudomásul veszi, hogy ebben a versenyműben nem a \"ki a legény a gáton\"-mentalitással kell közelíteni az anyaghoz, még akkor sem, ha egyes futamok, kettős- vagy hármasfogások már bőven a romantikus versenymű-irodalom felé mutatnak.

Bachot idézi a két középső lassú tétel. Az első az invenciók világát, a második a barokk áriák (air) levegőjét (hogy ezzel a szójátékkal éljek) árasztja. Amilyen varázslatos a fisz-moll ária, olyan játékos a záró Capriccio. Egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Prokofjev himlőhelyes Bach-zenének nevezte idősebb kollégája stílusát, s nehéz volna megmondani, hogy ebben a csipkelődő megjegyzésben mennyi volt a csodálat és mennyi a féltékenység. Tény, hogy az 1935-ben - hosszú és sikeres nyugat-európai távollét után - hazatért szerző pont ez idő tájt kezdett el gondolkodni olyan kérdéseken, mint a \"milyen zenét is kellene írni?\"

A Rómeó és Júliával egy időben keletkezett Második hegedűverseny - mely egyben az utolsó, nem szovjet megrendelésre készült műve -, már az új ideának, a \"könnyű-komolyzenének\", a mindenki által befogadható, de mégsem triviális zenének az eszményei szerint készült. Perlman hegedűhangja itt kinyílik, teret enged az áradó dallamoknak, a lírának és a virtuozitásnak.

Nehezen lehetne két ennyire távoli, és mégis ennyire összetartozó versenyművet találni, mint a két orosz zseniét. Ezer szálon kapcsolódnak és ezer szálon tagadják egymást. De még a leglaikusabb közönség is találhat bennük közös vonást: a minőség iránti olthatatlan szeretetét.

Stravinsky hegedűversenyéből számtalan felvétel kapható a nemzetközi piacokon. Nálunk alig-alig hallható koncerten. Örömmel láttam, hogy februárban, a Nemzeti Hangversenyterem egyik estjén - igaz, külföldi szólistával - felcsendül a \"himlő verte lipcsei\" versenyműve. A lemezen \"közreműködő\" chicagóiakat pedig a Tavaszi Fesztiválon tesztelhetjük élőben. Ha csak fele olyan jók, mint a lemezen, akkor megérik a pénzüket.