Az utánzás művészete (Lang Lang lemeze)

MOZART: C-dúr szonáta, K.330
CHOPIN: h-moll szonáta, Op.58
SCHUMANN: Gyermekjelenetek, Op.15
LISZT-HOROWITZ: 2. magyar rapszódia
Lang Lang - zongora
Universal / Deutsche Grammophon
00289 477 5938

Még ősszel történt, hogy megkérdeztem az egyik pekingi diákomat, ők mit gondolnak Lang Langról. Mosolyogva mesélt egy könyvről, amiben egy apa büszkén - kvázi követendő példának állítva - elmeséli, hogyan tanította fiát zongorázni. Az üdvözítő módszer pedig nem más, mint (a gyakorláson túl természetesen) sok-sok lemezhallgatás. Addig hallgattatta fiával egy-egy nagy előadó felvételét, amíg az teljesen \"át nem itatódott\" vele, és reprodukálni is tudta a hallottakat.

Ha az ember nem feledkezik meg arról, hogy a kulturális forradalomnak \"köszönhetően\" Kína kapcsolata a nyugati zenével korábban évtizedekre megszakadt, akkor a receptet nem fogja teljesen elvetendőnek találni. Hiszen ők teljesen más (zenei) közegben nőnek fel, ott még a dúr-moll hangrendszer sem önmagától értendő dolog, a nyugati zene művelését valóban csak autentikus forrásból sajátíthatják el, ami kezdetben csak a hangfelvétel lehetett.

Mentségnek ez tehát jó, de művészetet így nem lehet művelni, az nem egyszerűen a valóság visszatükrözése: fotót készíteni egy fehér Skodában elhelyezett traffipax is tud, az mégsem lesz művészi alkotás, mert nem közöl sem gondolatokat, sem érzéseket. Vagy hogy más példát említsek: bizonyos értelemben nagyon tiszteletem a képhamísítókat, mert valahol hatalmas bravúr, hogy ennyire képesek utánozni egy-egy nagy mester ecsetvonásait. Mégsem véletlen, hogy a világ sem jogi, sem erkölcsi értelemben nem díjazza e produkciókat. Az ok tulajdonképpen most is ugyanaz: nem a saját ideáikat örökítik meg, ami nem művészet.

Lang Lang kétségtelenül tud valamit, és azt nagyon. Lenyűgöző az a tökéletes technikai kidolgozottság, elegáns virtuozitás, elképesztő billentéskultúra, arányos és harmonikus hangzáskép, ami kikerül az ujjai alól. Ám játékát hallgatva teljesen ambivalens érzései támadnak az embernek: a ragyogó külcsín nem takar semmit. Az embert először idegesíti, később bosszantja, a végén lehangolja, hogy valaki eme lehengerlő technikai képességek birtokában ennyire ne akarjon (vagy ne tudjon?) semmit mondani.

Dallamívek vagy kialakulnak, vagy nem, de többnyire az utóbbi - némi malíciával azt is mondhatnám, hogy a nagy számok törvénye alapján szépen formált frázis is becsúszik. Az egyes tételek sokszor darabjaikra hullanak - pontosabban nem állnak össze szerves egésszé. Az emberfia meg szeretne jót belehallani az előadásba, ezért folyton megpróbálkozik többet is a hangok mögé érezni, mint ami valójában megszólal (vagy csak megszokja a kohéziómentes zenélést?), de az előadó egy-egy ízléstelenül eltúlzott pózzal, manírral - csak azt tudnám, kitől vette... - rögtön kijózanítja: dehogy gondoltam én azt úgy, ahogy hallani szeretnéd.

Jellemző momentuma a lemeznek, hogy - mint azt az ismertető füzet írja - a \"bónusz cd\"-n elhangzó Liszt-rapszódiát Lang Lang a Tom és Jerry című rajzfilmsorozatból ismerte meg - mielőtt elcsodálkoznánk a kínai állami televízió műsorpolitikáján, azt megemlítem, hogy a senjangi születésű zongorista 15 éves kora óta az Egyesült Államokban tanul és él.

S ez jelen esetben hiba, mert bizony jól egymásra találtak az amerikai tömegmédiával, amely nem igazán az értékcentrikusságáról ismerszik meg. Nekik - egyfajta rosszul értelmezett pozitív faji diszkriminációból - jól jött egy távol-keleti, ráadásul kommunista országbéli, szegény \"csodabogár\", neki pedig a tradíciókat az európainál kevésbé figyelembevevő kultúra, és a nyilvánosság. Így belőle egy \"komoly(?)zeneipari rocksztár\" lett. Sorozatban adja a koncerteket, tavaly például 150 körülit adott, és mindig tudja, mikor mit kell mondani, hogy az érdeklődést fenntartsa - az amerikai média pedig kapva kap ezen, és őrjöngve tapsikol hozzá.

Lelkük rajta, legyen az ő bajuk. Csak miért kellett ez a Deutsche Grammophonnak, és miért kell ez nekünk?