Az üres edény dicsérete (Live at La Scala – Barenboim Liszt-lemeze)

Daniel Barenboim – Live at La Scala

LISZT:
Tre sonetti del Petrarca
St. Francois d’Assise: La prédication aux oiseaux
Apres une lecture du Dante (Fantasia quasi sonata)
Verdi transcriptions (Aida, Il trovatore, Rigoletto Paraphrases)

Daniel Barenboim – piano

Warner
2564-69785-2

Vannak kiváló vagy gyengébb muzsikusok, előadók, karmesterek, szólisták, és vannak olyanok, jóval kevesebben, akik így vagy úgy saját korszakaik ikonjává váltak. Daniel Barenboim ilyen. Egyike a nagy moguloknak a világ nagy, klasszikus zenei játszóterén. Benne van a háromban. De legalábbis az ötben.

Kik vannak még? Ott van Maazel, Mehta, talán Muti, kopogtat Rattle, korábban kopogtatott Abbado. Nem, ez persze nem szakmai erősorrend. Szó sincs róla, pusztán a szűk elit nyilván hiányos névsora. Mint anno Karajan, Böhm, Jochum és a többiek, még korábban Furtwängler, Klemperer, Toscanini... Régebben éppúgy – sőt talán még pregnánsabban – megvoltak az abszolút nagyok, mint manapság. Lehet vitatkozni azon, hogy a mai kor nagyágyúi felvehetik-e a versenyt a régiekkel, de félő, hogy vagy a régmúlt időket kényszeresen dicsőítők hibájába esnénk, vagy épp ellenkezőleg, cserbenhagyna bennünket józan ítélőképességünk is.

Elég annyi, Hogy Barenboim igazi emblematikus személyiség. Közügyekben való aktív részvétel, társadalmi alapkérdéseket feszegető nagyszabású zenei akciók fémjelzik életútját. Ott van rajta a mélyről fakadó humanista ábrázata éppúgy, mint ahogy szemmel láthatóan fontosak számára nagyságát, Maestro mivoltát karizmatikusan előtérbe helyező attribútumok, mint például gondosan csavart ősz hajtincsei.

Személye, neve olyannyira integrálódott a világ vezető dirigenseinek névsorába, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Barenboim valójában zongorista. Az igazi zenei nagyágyúk legtöbbször dirigensek. Híres és jelentős zongoristák voltak, vannak, lesznek, de ők csak hangszerük szűkebb bűvkörében érvényesülnek igazán.

Karmesteri tevékenységéből emlékezhetünk ilyenre is, olyanra is, ott van például a Beethoven-hegedűverseny Itzhak Perlmannel, ami a maga nemében referenciaértékű előadás. De felrémlik előttünk ugyanezen bécsi mester Ötödik, vagy akár Kilencedik szimfóniájának előadása is az ő keze alatt. Ezek bizony itt-ott az alapvető zenei jó ízlés határait feszegetik.

Barenboim ezen az új lemezen Lisztet zongorázik. A zenetörténet legtöbb komponistájára, éltek bármily érdekes vagy színes életet, elsősorban zenéjük alapján emlékszünk. A róluk kialakított kép javarészt az általuk komponált muzsikára vezethető vissza. Liszt azonban legalább annyira volt sarlatán és zseni, bálvány, mecénás és pozőr egy személyben, mint amennyire zeneszerző. Sokak számára személyiségének (vad)hajtásai már-már elfedik komponista énjének produktumait. Pedig aki nem ismeri Lisztet, az is meggyőződhet arról, hogy egyike volt a legnagyobbaknak – ennek bemutatására ez a lemez tökéletesen alkalmas.

A Scalában rögzített koncertfelvétel Liszt itáliai ihletésű darabjaiból és az önálló kompozíciókkal egyenértékű Verdi-átirataiból nyújt át egy csokrot. Barenboim legnagyobb érdeme, hogy úgy funkcionált ezen a koncerten, mint a meditációs gyakorlatok klasszikus üres edénye; áteresztette magán a zenét, itt-ott elmerengett rajta egy csöppet, majd elhessegette a fel-felbukkanó gondolatokat, érzéseket, és így lépett tovább. Szó sincs érzéketlenségről, sokkal inkább szemlélődő, érdeklődő kívül állás ez, mely például a szerelmetes Petrarca-szonettek esetében megkímél a sziruposság vagy túlzott érzelmi belefeledkezés csábításától.

Az Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak kezdőhangjai már-már túljutnak a kor muzikális keretein, néhány pillanatig időn kívüli zene szól, majd lassan felsejlenek Liszt harmóniái és kontúrjai. A fentebb ecsetelt zenei alapállás itt sem hagy teret az interpretáció öncélúvá válásának. Mintha végig egyfajta rácsodálkozás kísérné a darabot, ahogy az ujjak zongorázzák, a szív és a fül figyelmesen követi ezt a szabad fantáziát.

A szenvedélyek leginkább a Dante Isteni színjátékának elolvasása ihlette nagyszabású műben szabadulnak el kissé, de ha valahol, hát ott ez teljességgel helyénvaló. A nagy Dante-szimfónia előfutáraként megnevezhető műben Barenboim valóban sodró lendülettel viszi magával a hallgatót, kicsit mintha heves szelek emelnének magasra, de aztán szerencsére nem pottyanunk vissza a földre, végig aránytartó, tisztán zenei marad az előadás.

A három Verdi-átirat alighanem olyan ihletett megmártózás Liszt e kedvenc műfajában, mások dallamainak minden ízében alkotó és örömteli feldolgozásában, hogy valószínűleg nagyon nehéz elrontani őket. Barenboim harmóniai finomságok iránti érzéke itt különösképp megmutatkozik, sőt ezekben a darabokban végül megenged magának egy kis mélyebb belefeledkezést, talán egy kicsit szabadabb játékot, valami olyasmit, ami egyébként is sajátja ezeknek a műveknek.

Ha Barenboim játékát nem csak hallgatjuk, hanem nézzük is, akkor láthatjuk, hogy nem úgy zongorázik ő, ahogy azt mi tanultuk anno: szép kerek ujjakkal, csiszolt technikával. Az ő ujjai valósággal körbeölelik a billentyűket, ha kell, kokettálnak velük, rájuk simulnak, cirógatják őket. Az így megszólaló zene nem idomul klasszikus technikákhoz, és nem érdeklik a hangszer manuális korlátjai.

Túlzás lenne állítani, hogy ez a lemez valamiféle reveláció lenne, de teljességgel és örömtelien megmutatja Barenboim zeneiségét, elsősorban zongoristaként érvényesülő, tiszta, erőltetett koncepcióktól mentes előadói habitusát. Mindebben már benne van egyfajta felülemelkedés, valamiféle kiválasztottságból fakadó jóleső elnyújtózás, fölülről békésen letekintés. Hiába, szeretjük, respektáljuk a Nagy Embereket, ágálunk pozíciójuk, kiváltságaik ellen, majd meghajlunk előttük. Legalábbis itt a földön. Hogy utána mi lesz, az pedig majd odaát kiderül.