Az ismeretlen Quantz (Hat fuvolakvartett)

Johann Joachim Quantz:
Six Flute Quartets

Mary Oleskiewicz - fuvola
Elizabeth Field - hegedű
Daniel Elyar - brácsa
Stephanie Vial - cselló
David Schulenberg - csembaló

Hungaroton - HCD 32286

Qantz manapság jóval ismertebb a barokk zenei előadási gyakorlatot szinte enciklopédikus igénnyel összefoglaló könyve alapján, mint zeneszerzőként. Növendékek nyúzták egy G-dúr fuvolaversenyét, szó szerint, mert csak néhány fuvolatechnikailag érdekes részlet szerepelt belőle, a többi senkinek nem kellett. Mostanában már zeneművei is elő-előkerülnek, szintén szó szerint, mert a lemez hat quartettje eddig lappangott.

A felvételek fuvola szólistája maga talált rájuk két évvel ezelőtt, és a Hungaroton jóvoltából már a boltokban is a CD. Abból, hogy a borítót leszámítva teljes egészében Amerikában készült, valamiféle terjesztési bérmunkaszerűséget sejtek a háttérben, ami inkább az ottani állapotokra vet igen rossz fényt.
Mindenesetre a lemez jól illeszkedik a cég kiadási politikájába: újabb kevéssé ismert zeneszerző felvett munkáival lettünk gazdagabbak.

Abban az időben a triószonáta volt a bizonyíték: egy ugrásra kész zeneszerző elsajátította a mesterség fogásait, tud mindent, ami ahhoz kell, hogy teljes mértékben megfeleljen megbízóinak. Merthogy ez a műfaj többszólamúságával (három) őrizte a régi polifonikus műfajok tudósságát.
Ennél is többet jelentett szerzőjük tudásáról a quartett. Négy szólam - a csembaló csak duplázza a basszust és akkordokat játszik - még komolyabb kontrapunktikus felkészültséget kíván, ha annak demonstrálása a cél. És Quantz, a későbbi nagykönyv szerzője ki is aknázza a lehetőségeket. Nem könnyed, szórakoztató zene írására törekedett, hanem komoly bemutatóra tudásából. Hogy milyen elveknek akart megfelelni, arról alapos, tömör ismertetetést olvashatunk a kutató-fuvolista tollából.

A nyolc-tízperces művek azért többek, mint zeneszerzéstani leckefelmondások. Ebben nagy része van annak, hogy Qantz az olaszos stílusvilágot választotta, amely dallamosságával nem engedi szárazzá válni a tudós zenét. Rögtön az első belehallgatáskor Vivaldira asszociál a hallgató, és nem is téved, mert - mint a kísérőszövegből kiderül - konkrét idézet is található az első tételben. Persze a dallamrajoknak azt a szárnyalását, amit sokszor a mintaképtől hallhatunk, Quantztól nem kapjuk, de az utolsó, a h-moll quartett lassú tétele bizony felkészült versenytársnak mutatja. És még több valódi zenehallgatási élményt okozó tételt lehetne sorolni, de kevéssé érdekesekből is akad elég.

A csak amerikai zenészekből álló ötös felkészülten játssza a quintetteket, mindegyikük valamelyik ottani egyetem tanára. Bőven hozzák tehát azt az általánosan magas színvonalat, amit egy manapság lemezre kerülő együttestől elvárhatunk. Talán az igazi nagy egyéniség hiányzik közülük, mostanában ez sem feltétlenül divat - nagyon egyéninek lenni: ezt és így sokan mások eljátszhatnák. Mert lehet, hogy a zenén azzal is sokat lehetne segíteni, ha nem csak az volna legfőbb érdekessége, hogy 250 éve nem hallotta senki, hanem, hogy így sem. Mindazonáltal valóban fontos lemezhez jut, aki megveszi; a barokk zene egyik fontos alakjának fontos műveit hallhatja, kiegészítve a Quantzról szinte csak, mint teoretikusról és száraz bemutató példák szerzőjéről élő képet.