Arany középút (Bach-szonáták és -partiták / Ilya Kaler)

BACH:
Sonatas And Partitas For Solo Violin BWV 1001–1006
Ilya Kaler – violin
Naxos
8.570277-78

Bach minden valószínűség szerint nem tudta eljátszani e műveket, talán csak néhány tételt. Mint fia, Philipp Emmanuel megjegyezte, szívesen játszotta viszont billentyűs hangszeren őket, bal kézzel csak a legszükségesebbet hozzájuk adva. A különös az, hogy más sem nagyon lehetett képes annak idején megszólaltatni a szonátákat és partitákat, noha természetesen Bach vigyázott arra, hogy hegedűszerűek legyenek, lehetetlent tehát nem követelt, csak nagyon nehezet. Hogy kinek a számára írta ezeket? Talán tényleg tudományos dolgozatokról van szó: íme, ezt lehet egy szál hegedűvel művelni.

Végül az idő igazolta Johann Sebastiant, alapművekké váltak a szólók. Bár virtuózabb technikát kívánó darabok születtek még bőven, de olyanok, amelyek ilyen súlyú zenei anyagot ilyen koncentráltan, mindössze négy húron kívánnak megszólaltatni, kevéssé. Több mint makulátlan technika szükségeltetik ide: itt minden hang egyenrangú, pontosabban meghatározott szereppel bír, nem lehet egyiket sem „félujjról” venni, egy pongyolább megoldás nem tud elbújni sehová.

Három szonáta váltakozik itt három partitával. Vagyis a szabályos lassú-gyors-lassú-gyors tételfelépítést követő ún. templomi szonáták váltakoznak öt-nyolc tánctételből álló, kötetlenebb felépítésű partitákkal. Bennük minden, ami egy vonóval és négy ujjal lejátszható. A sok fejtörésre okot adó akkordfelbontások, fúgák, tánctételek. Voltak persze előzményei az ilyenfajta hegedűkezelésnek Bach előtt is, de ilyen mikrokozmoszt csak ő tudott teremteni. És ennek a mikrokozmosznak a középpontjában a d-moll szonáta Chaconne tétele áll.

Kezdjük tehát ezzel a hallgatást. Ha itt sikeres egy művész, valószínű, hogy a többi tételt is érdemes meghallgatni vele. Helga Thoene néhány évvel ezelőtt adata közre gondolatait arról, hogy a fiatal Bach első feleségét, Maria Barbarát siratja el itt, ennek megfelelően négy olyan korál dallama bujkál a műben, amelyek a halállal kapcsolatosak. De ettől függetlenül is feltűnő az a szomorúság, amely a variációs felépítésű tételt jellemezi. Különös ellentétben áll ez azzal a technikai nehézséggel, amely a megszólaltatásához szükséges.

Ilya Kaler meglehetősen élénk tempót választ, és nem is vall kudarcot, a nagy harminckettedes akkordfelbontásos szakaszon is úgy siklik át, mintha az egy egyszerű játszanivaló volna. Ez a megközelítés a némileg mélységes szomorúság megjelenítése ellen hat, de szó sincs arról, hogy tartalmatlan virtuozitással kellene szembesülnünk. Sem itt, sem a többi tételben. A hegedűs hallhatólag tisztában van azokkal a játéktechnikai elvekkel, amelyeket az utóbbi évtizedekben az „autentikusok” dolgoztak ki, illetve fedeztek fel újra. Nincs dagályos hegedűhang, fölösleges vibrátó (noha nem minden szólal meg teljesen „egyenesen”). Az egyes tánctételeket Kaler a karakterüknek megfelelően játssza el, végül is csak annyira kapunk nem teljesen autentikus előadást, amennyire modern hangszeren fölösleges ezzel kísérletezni.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy élvezetesen előadott, valódi zeneműveket hallunk, nem alapvetően teoretikus hegedűdarabokat, amelyeket csak nagy nehézségek árán lehet hangzó formába önteni. Nem véletlen, hogy ritka a teljes sorozat a hegedűszólókból – most itt egy minden szempontból elfogadható.