Ambivalens (Brahms-zongoradarabok / Jandó Jenő)

BRAHMS:
2 Rhapsodies, Op.79
16 Waltzes, Op.39
3 Intermezzi, Op.117
Variations and Fugue on a Theme by Handel, Op.24

Jeno Jando – piano

Naxos
8.570290

Kicsit bajban vagyok ezzel a lemezzel, mert többszörösen ambivalens érzéseket kelt bennem. Például az első meghallgatás alkalmával az volt a benyomásom, hogy Jandó, rá egyébiránt nem jellemző módon nagyon kopogósan, szinte csapkodva zongorázik. Lehetséges ok egy elnyűtt zongora, de nem a hangszer szólt lestrapáltnak, a megszólaltatás tűnt keménynek. Mivel nem a szokásos technikai berendezésen játszottam le a lemezt, erre fogtam.

De aztán meghallgattam több műszaki konstellációban is, és ugyan eltérő mértékben, de mindegyik esetben az volt a benyomásom, hogy a tényleges hangerőtől függetlenül, tehát a volume feliratú gomb erős balra tekerése után is hangosnak hatott a zongorázás. Úgyhogy, mivel hangmérnöki ismereteim nem töltenek meg könyvtárakat, csak félve mondom, valószínűleg a mikrofon a zongorához túl közel, legalábbis nem az ideális helyen volt. Sajnos egy Brahms-felvételnél ez nem előny, meglehetősen leszűkíti a véleményalkotó mozgásterét, a hangszínek gazdagságát így csak csökkentett mértékben lehet élvezni.

Valamelyest a program is ambivalens: a lemezen két közismert, ámde rövid opusz (Két rapszódia, Op.79; illetve Három intermezzo, Op.117), és két, a koncerttermekben alig hallható, viszonylag hosszabb, viszont kis részekből összeálló mű (16 keringő, Op.39; Variációk és fúga egy Händel-témára, Op.24) hallható. Ha ezek műsorra tűzésének a népszerűsítés a célzata, az mindenképpen méltányolandó, és dicsérendő.

Általában nem vagyok híve annak a gondolatnak, hogy a nagy komponisták csupa zseniális remekművet alkottak. Ez esetben is az a véleményem, hogy Brahmsnak magához képest nem annyira sikerült e két ciklikus műve, vagy fogalmazzunk úgy, a komponálás során a zeneszerző költői ihlete nem egyenletes mértékben volt jelen. E körülményeket akár mellékesnek is tekinthetnénk, ha nem érezném úgy, hogy az interpretációban is nyomon követhető ez a sajátos hullámzás. Kérdés, hogy feladata-e egyáltalán az előadónak egyfajta ellensúlynak lennie – itt biztosan nem beszélhetünk erről.

Kicsit ambivalens érzést okoz az előadás is, Jandó nem teljesen a megszokott, nagyszakállú joviális német komponista-portrét rajzolja elénk. Az ő Brahmsa inkább lendületes, mint temperamentumos, inkább határozott, mint szenvedélyes.

És egy mondatot megér a lemezborító is: noha a kétnyelvű (angol, német) ismertető minden szükséges információt tartalmaz, mégis az az ember érzése, hogy „economy class”-ra kapott jegyet.