A zongora trubadúrja (Anda Géza Mozart-felvételei)

MOZART: C-dúr zongoraverseny KV467
D-dur (\"Koronázási\") zongoraverseny KV537
Anda Géza
Camerata Academica des Salzburger Mozarteums
Universal / DG
459 241-2

Ismét egy olyan kiadvány, amelyet annak köszönhetünk, hogy új felvételek készítését már egyre inkább meggondolják a hatalmas archívummal rendelkező nagy cégek. Melyiküknek lenne bátorsága ma teljes Mozart-zongoraversenyciklus felvételére? Viszont egy-két gyűjtőt kivéve, akik ilyen-olyan forrásokból fontosnak tartották beszerzését, hozzájuthatott-e valaki két évtizeddel ezelőtt Anda Géza ezen felvételeihez? Vagy magának csinált volna konkurenciát a cég - a Deutsche Grammophon - kiadásukkal, vagy más kiadók aktuális, nagy nevei (akkor éppen Perahia) vonták volna el a figyelmet róluk. Nem is szólva a digitális őrületről, amely megkövetelte, hogy újonnan felvett legyen a boltokba kerülő anyag.

De itt a recesszió, talán ma már túlsúlyban is vannak az újrakiadások. Remélhetőleg egyszer egyensúly is alakul ki az új felvételekkel - és azok is szaporodnak majd.

Anda Géza volt az első, aki rögzítette az összes Mozart-zongoraversenyt, a hatvanas években. A mostanában újra megjelengető versenyművek közül most kettő jutott el hozzánk. A C-dúr 1961-es és a D-dúr 1966-os felvétele. Bár a Magyarországról 1942-ben távozott művész végül Svájcban telepedett le, hosszú ideig tanított Salzburgban, így természetes választás lehetett a nagy tervhez a Mozarteum zenekarát választani, amelyet maga vezényelt. Ez nem állandó együttes, és a két felvételi évszám sejttetni engedi, hogy két teljesen különböző gárdát hallhatunk.

A C-dúr versenyben játszó tűnik meggyőzőbbnek, valódi, nagy, összeszokott zenekar benyomását kelti, már az első tétel súlyos, bár egy kicsit vígoperaias hangjainak könnyedebb megszólaltatásával jelzik előre a zongorista Mozart-játékának alapvető vonását. Amelyből természetesen nem hiányzik az erőteljesebb, drámaibb részek kijátszása sem, együttműködve az általa vezényelt zenekarral, de alapjában Anda a finomabb eszközökkel dolgozó Mozart-játék híve.

Különösen nyilvánvaló ez a lassú \"szerenád\"-tételben, ahol egészen elvarázslóan könnyű zongorahangot hallunk, amely a szordínós vonósokhoz próbál illeszkedni, ameddig a modern zongora lehetőségei engedik. De sohasem válik zenei értelemben súlytalanná, hanem ez a könnyűség kényszerít az odafigyelésre: az ütés súlya talán mérésre keveset mutatna, az ennek nyomán megszólaló tartalom azonban komoly ellensúlyokat kívánna a nullázáshoz.
Ez a fajta játékmód a harmadik tétel zenei tartalmai közül a kirobbanó életöröm kifejezését fogja kissé vissza, de egészében illik a játékosságához. Itt jegyzendő meg, hogy a két saroktételben a zongorista saját kadenciáit hallhatjuk, amelyek sokat segítenek abban, hogy a műveket minél frissebb füllel hallgathassuk.

A \"Koronázási\" verseny a későbbi bejátszás, de a zenekar itt nem hallatszik olyan meggyőzőnek, felvétele technikailag sem igazán sikerült, a vonóshangzás vékonynak, élesnek tetszik. Viszont itt kárpótol az évek alatt még az előzőekben hallottakhoz képest is finomodott, érettebbé vált pianista technika, a lassú tételben a pianissimók már-már a hallhatóság határát súrolják, a zárótétel pedig koherensebb felépítettségével tűnik fel.

A már említett Perahia-sorozattal ellentétben, amely rövidebb idő alatt készült, egy profi kísérővel, az Angol Kamarazenekarral - szintén a zongorista vezényletével -, bár az tehát egységesebb képet mutat, mégis ez a régebbi felvétel hordozza a hosszabb távú hallgathatóság erényeit. Bármily kifinomultan szép és mélyen zenei legyen is Perahia játéka az egyes tételekben - ezt a Zeneakadémián is megcsodálhattuk -, összességükben túlságosan nivellálja a különböző korszakokba, stíluskörökbe, hangulati világokba tartozó műveket. Anda Géza vibrálóbb játéka egy gazdagabb mozarti világot enged sejtetni.