A szépségről (Lisa Batiashvili új lemeze)
TSINTSADZE: Miniatures (1)
BEETHOVEN: Violin Concerto (2)
The Georgian Chamber Orchestra (1)
The Deutsche Kammerphilharmonie Bremen (2)
Lisa Batiashvili – violin and directing
Sony BMG
88697334002
Lisa Batiashvili nagyon szép ifjú hölgy. Érdekes arcú, csillogó, értelmes szemű szépség (akinek kétségei lennének, tekintse meg a fotókat Batiashvili honlapján). Életszemlélete, a gondolatai is szépek (akinek kétségei lennének, olvasson el, nézzen meg néhány vele készült interjút).
Egy hegedűművész szempontjából mindez persze mellékes lehetne, de Batiashvili emberi, női szépsége átárad a játékába. Ezt érezhette meg Magnus Lindberg, amikor 2006-ban félreismerhetetlenül kortárs, de hagyományos értelemben is nagyon szép zenét írt a művésznőnek. Az új opuszt Batiashvili Sibelius versenyművével együtt játszotta lemezre – a tavaly megjelent album egy év alatt több díjat is nyert.
S most itt az újabb CD, valljuk meg, kissé különös párosítással.
Elsőként Sulkhan Tsintsadze (1925–1991) grúz népdalok nyomán írt miniatűrjeit hallhatjuk. A zeneszerző eredetileg 15 kis darabot írt vonósnégyesre, ezek közül hatot hangszerelt át szólóhegedűre és kamaraegyüttesre a hegedűművésznő édesapja, Tamas Batiashvili. Az ötlet Lisa Batiashvilitől származott, s az is az ő óhaja volt, hogy a hat miniatűr a CD elejére kerüljön, afféle hangulatteremtésnek a nyilvánvalóan sokkal mélyebb zenei mondandót hordozó Beethoven-zene elé.
Ez az elképzelés nálam nem jött be elsőre, ugyanis annyira megkapott a rövid (együttesen alig több mint 12 percet kitevő) darabok szépsége, hogy többször is meghallgattam őket. A grúz néptáncok izgalmas ritmusai, az áradó dallamok, a hangszerelés, a variációk szellemessége nem engedett tovább.
A legnagyobb meglepetés a második darab. Az idősebbek még bizonyára jól emlékeznek Sztálin elvtárs kedvenc népdalára, a Szulikóra. Volt idő, amikor naponta lehetett hallani a rádióban, a szegény magyar népnek a könyökén jött ki, mi gyerekek meg gúnyos szöveggel énekeltük („Eresz alatt fészkel a zsiráf...” – tetszenek emlékezni?). S most itt van, ének helyett csodálatos hegedűszólóval, bámulatos kísérettel, sírnivalóan szépen előadva. Azt, hogy Batiashvili és a Grúz Kamarazenekar előadása nem csak élvezetes, de autentikus is, talán nem is érdemes megkérdőjelezni.
Beethoven Hegedűversenye a legnépszerűbb, leggyakrabban játszott koncertek közé tartozik, és számos nagyszerű felvétele van. Batiashvili interpretációja (ne feledjük: a zenekart is ő vezényli) engem leginkább Henryk Szeryng budapesti előadására emlékeztet, amelyet Kroó György szerint „valamiféle Olümposzi derű” jellemzett.
Batiashvilinél is (aki a művet Fritz Kreisler kadenciáival játssza) az egész mű, és különösen a hegedűhang szépsége a legfontosabb. A szólóhangszer és a zenekar koncertálásának különös jellegét valósítja meg azzal, hogy a keményebb, erőteljesebb megnyilatkozásokat, a súlypontokat úgyszólván teljesen áthelyezi a zenekarra. Az előadás egésze megkapóan szép, talán csak a harmadik tétel első felében szerettem volna többet hallani a hegedű szárnyalásából, a szilaj lendületből. A felvétel legmegragadóbb pillanatát viszont (amikor az első tétel végén, a kadencia után megjelenik a melléktéma) aligha hallottam valaha is ilyen szépen!
