A messziről jött ember (Liszt: Zarándokévek / Yoram Ish-Hurwitz)

LISZT: Années de pélerinage

Yoram Ish-Hurwitz – zongora

Turtle Records
2003–2004
TRSA 0017, TRSA 0020, TRSA 0022

Vannak olyan vándorok, akik csak ezért nem mossák le arcukról az út porát, hogy messziről lássék, micsoda nagy utat tettek meg ők. S csak azért nem porolják le legalább időnként kopott gúnyájukat, hogy engedményt csikarjanak ki a fogadóstól, ami talán amúgy is kijárna az elcsigázott zarándoknak. Sokszor látott zsánerkép ez, a megfáradt peregrinus régi-régi toposza, melyen nem annyira az utazás fizikai megpróbáltatásainak, mint inkább a lélek nagy kalandjának, a jellemformáló vándorútnak a mélyre vágó nyomai olvashatók.

Nem egy olyan lemezfelvételét hallottam már a Zarándokéveknek, melyekben a vándorlást a maga hagyományos, nagyromantikus motívumának formájában kellett újra tapasztalnom. De baj-e ez egyáltalán? Talán Liszt maga mentes volt az efféle modortól? Ugyan, dehogy. Ő igazi romantikus lélek volt, nemcsak továbbvitte, formálta, alakította a romantika esztétikáját, de benne is élt fülétől a talpáig; nagy pozőr volt, azt meg kell hagyni. Első alkotói korszakát efféle műcsoportok szegélyezik: Vígasztalások (Consolations), Költői és áhítatos harmóniák (Harmonies poétiques et réligieuses), Transzcendens etűdök (Études transcendents). Ha valaki imádott nyakig merülni az ájtatos magába fordulás gyönyörittas pózába, az Liszt Ferenc volt. Meg persze a jó Chopin – neki ráadásul még oka volt rá. A melankólia, mely oly sokszor átnedvesíti ezen művek előadását, általában célt ér.

Hiszen így olyannak láthatjuk a Zarándokévek Lisztjét, amilyennek szeretnénk: komoly tekintetű, zord abbénak, méretes kereszttel a mellén, aki nem pusztán szemlélődik, de mindent a szívéhez von, és átmelegítve nyújtja át újra. Szeretjük őt ilyennek, ahogyan persze a virtuóz világjáró, fülkápráztató artista-Lisztet is szeretjük. Ahogy váltogatja a képeit, irodalmat, tájat, méla szobrot, s meg-megáll ott, ahol neki tetszik, s csak arról mesél, amit fontosnak gondol.

Az izraeli származású, de hollanddá lett Yoram Ish-Hurwitz is afféle „régimódi” pianista. Vagyis nem kívánja újraértelmezni a régi pozíciókat; a megszokott romantikus gesztuskészlettel érkezik, s azzal élni is tud és akar. Nincsenek nála óriás kérdőjelek, melyek a posztmodern újraolvasás szükségből fakadnának, csak a hosszan kanyargó mondatok boltozatos legatói és mellettük a csonka refrének, bájtalan kínrímek és kurta csattanók, egyszer kiélezve, máskor szelídítve, gyengéden, a technikás jobb kézhez igazítva. Sándor György-tanítvány a fiú, ezt érezni is a játékán: türelmes, kapkodásnak, oktalan sietségnek nyoma sincs a zongorázásában. Kényelmes és illedelmes; csak úgy árad a játékmodorából a mű és szerzője iránti bizalom és tisztelet. És a hit, mellyel biztosan szalad a keze a billentyűkön.

Meg az elbeszélőkedv, mely kétségkívül jellemzője Ish-Hurwitz billentésének, s mely oly szívesen hajlik nála az elomló lírába, oly szívesen úszik el a könnyedén odavetett hangszínekkel. A Honvágy nála olyan húsbatépő, hogy könny szalad a szemünkbe, a Genfi harangok pedig illúziókeltő effektekkel írja bele magát az emlékezetünkbe. Gondosan formába öntött Menyegző (immár Itália, a második év), majd szélesen ívelő, sosem döcögő Petrarca-szonettek, no meg a dalos kedvű Salvator Rosa.

És a Gondolkodó, micsoda tépelődés, vívódás – ez maga a vándor, az útkereső, a szagos-ízes romantika rögös útjain, a „nagy kérdések” óráján. Ez inkább a zongorista világa, mint a Villa d’Este szökőkútjainak Debussyt kereső csobogása. Ish-Hurwitz szívesebben időz Obermann völgyében, mintsem állná a tomboló Vihart, s bizonnyal nagyobb kedvét leli az őrangyalokhoz intézett buzgó imádságban, mint a dantei infernó lüktetésében. Persze nem is jönnek ki nála mindig a kimódolt hangulati kontrasztok: Ish-Hurwitz néha ott is álmatagnak tűnik, ahol pedig vigadnia kéne, vagy éppen borzongatnia, s ott is szépen akar játszani, ahol dobbantani várnánk – tartja a mértéket, igen, talán túlzottan is. Hiába, a zarándok ugyan nemcsak a szépre emlékezik, de csak azt meséli szívesen.

Nem vakít el, de kedvvel fabuláz a megtért vándor. Nem kápráztat, csak anekdotáz a messziről jött ember.