A korai változat (A fúga művészete / Sébastien Guillot)

BACH: The Art of Fugue
Sébastien Guillot – harpsichord
Naxos
8.557796

A zeneirodalom egyik legrejtélyesebb műve A fúga művészete. Több formában maradt fenn, az utolsó, a nyomtatott és befejezetlenül maradt változathoz kapcsolódó zenetörténeti közhelyet (miszerint Bach akkor hunyt volna el, midőn a többtémás, nagy zárófúgába a saját nevének betűiből álló témát éppen sikerült beleszőnie) mindenki ismeri.
A hatalmas fúga befejezési kísérleteinek száma legalább két tucatra tehető. Ettől függetlenül az előadók szeretik azt a változatot is, amelyben a megszólaltatás elakad a semmiben.

Bár a legenda Christoph Wolff szerint nem igaz (egy ilyen bonyolult mű esetében, ha máshogy nem, legalább vázlatos formában léteznie kellett egy teljesebb változatnak), a tény az, hogy a zeneszerző fiai apjuk halála után a részben már Bach felügyeletével kinyomtatott mű kiadását sietősen, figyelmetlenül folytatták. Ennek következtében meglehetősen sok utólagos spekulációra adtak lehetőséget. Az idő múltával ezeket felváltották az egyre fejlődő kutatási módszereket követő felfedezések. Utóbbiak a hetvenes években jártak látványos eredményekkel, így ma már azért tudható, a befejezetlen fúga kivételével teljes a mű, kis eltérésekkel sikerült tisztázni a sorrendet (a fiúk által beillesztett zárókorál például abszolút nem része a sorozatnak), vagy legalábbis jól elfogadható formát találni a nagy egésznek.

Ettől függetlenül persze az előadóknak nagy szabadságuk lehet abban, hogy A fúga művészete címén mit adnak elő, vesznek lemezre. Ma már mindenféle változatra (zenekaros, csembalós, zongorás, befejezetlen, befejezett stb.) van példa. A Naxos művésze, Sébastien Guillot most alapvetően az első, az 1742-ből származó kéziratos forráshoz tért vissza (kiegészítve azt a befejezetlen fúgával), és bár a kísérőszöveg szerint van muzikológusi diplomája ő maga nem szólal meg az ügyben, miért pont így játssza a nagy művet. A másvalaki tollából származó, erre vonatkozó néhány mondat még vázlatosnak sem nevezhető. Kérdések tehát volnának.

De az átlag zenevásárló nem mély elemezésekből akarja megismerni a művet (így ez úgyis csak kottával együtt sikerülhet), hanem elsősorban hallgatható, élvezhető lemezzel szeretné gazdagítani polcát. Ha tehát elfogadja, hogy némelyik fúga korábbi, egyszerűbb változatában szerepel, egy-két később komponált tétel nincs a lemezen, a kétcsembalós darabok pedig az egy hangszeres változatban hangzanak el; akkor jöhet a kérdés, mit kap. A művész tanárai közt Dreyfuss, Rousset, Asperen, a Kuijken fivérek szerepelnek, az tehát előzetesen is sejthető, alaposan képzett előadóval van dolgunk.

Az első fúgához megfelelő tempót választ, ehhez igazodva tudja alakítani a későbbiekben a többiét. Példa a kellemesen élénk Contrapunctus 5. Nem patetikus, ugyanakkor azt a csapdát is elkerüli, hogy (magának Bachnak tudós elnevezése szerint) fúga-tankönyvi tanulmánydarabokként kezelje a contrapunctusokat. Egyszerűen előadja, hallgathatóvá varázsolja azokat, kerülve, hogy túlságosan karakteresre vegye az egyes tételeket.
Nem hallunk így-kell-francia-nyitányt-játszani bemutatót a Contrapunctus 7-ben sem. Ehelyett higgadt, ugyanakkor a fúgák szerkezetét értelmezően bemutató, és ettől élvezhető előadást kapunk, amely csak annyira él az előadói szabadság eszközeivel, amennyire az a hangszer adta lehetőségeken valamint a stílus és a darabok keretein belül adott, illetve feltétlenül szükséges.

A szándék tehát: megmutatni mindazt „A fúga művészetéből”, ami egy szál csembalón lehetséges, és mondhatjuk, ez maradéktalanul sikerült. Tán a felvételi technika segíthette volna ebben jobban: a csembaló hangzása lehetne gazdagabban zengő.