A gyanú árnyékában (Moscheles és Weber zongoraduói)

IGNAZ MOSCHELES:
Grande Sonate op. 47
CARL MARIA VON WEBER:
8 Pieces op. 60

Adrienne Soós & Ivo Haag
piano duet

Hungaroton
HCD 32492

A kiadvány egy újabb ritkaság, újabb periférikus anyag mind az előadókat, mind pedig az előadottakat illetően. Az ilyesmi mindig rejt magában némi rizikót. A Bűvös vadász azonban – melyet a német romantikus opera zseniális nyitányának tekintünk – mégiscsak arra ösztökéli a zenerajongót, hogy hiányosságait pótolva megismerkedjen Weber zongoramuzsikájával is.
Az „újdonság varázsa” azonban már az ismertető füzetecske olvasásakor oszladozni kezdett.

Ismét itt vagyunk a XIX. század egyik könnyen hozzáférhető „kulturális intézményében”: a polgári otthonok szalonjában. Ez még önmagában nem is volna baj, hiszen ehhez a – magas művészetet legtöbb esetben csak alulról szagolgató – világhoz csak megfelelően kell hozzányúlni, s az máris képes magával ragadni a kíváncsi utókort.

A Luzerner Zeitung alábbi idézete azonban már komoly kétségeket keltett bennem.
„Virtuóz látványosság helyett előadó-művészet”.

Ebben az első olvasásra nagyon szimpatikus jellemzésben – tisztelet a kivételnek, de – legtöbb esetben egy ügyes kis csapda rejlik. A gyanútlan olvasó e sorok után rendszerint azt hiszi, hogy a hangok gyors, ám minden mondanivaló nélküli lepergetése helyett izgalmas, színes, élvezetes muzsikálásban lesz majd része. Az így felkonferált előadás legtöbb esetben azonban a gyors tempó feláldozásáért cserébe csupán a konvenciók kulturált, ám minden fantáziát nélkülöző megismétlését adja a sziporkázó, elmés előadás helyett.

A hallottak pedig sajnos beigazolták a statisztikára alapozott gyanút.
Az igaz, hogy Soós Adrienne és Ivo Haag előadása egészen elképesztő az együttjátékot tekintve. Akárha egyetlen ember zongorázna: olyan nagy az összhang a két játékos zenei elképzelése között. Az akkordok nemcsak, hogy egyszerre szólalnak meg, de a basszus és a belső szólamok aránya is minden esetben tökéletes. A jobb pedál mindig épp annyi, amennyi szükséges, a témák, fontos dallammenetek kiragyognak a zenei szövetből, a játékosok billentéstechnikája teljes egészében kielégíti a romantikus irodalom stílusának igényeit.

És mégis. Mégis kénytelen az ember beismerni, hogy a Luzerner Zeitung sugallta mögöttes tartalomban rejlik az igazság most is.

Ezeket a darabokat nem érdeklik az előadó-művészet története során kialakult hagyományok. A hosszú órákon át kigyakorolt futamok, a minden részletre kiterjedő alaposság, a lehető leggondosabb összehangoltság nem ennek a műfajnak a sajátságai. Ezekben a bizonyos szalonokban ugyanis elsősorban nem művelték, hanem sokkal inkább szerették és élvezték a zenét. Hiszen éppen az igazán komoly munkát nélkülöző blattolhatóság kedvéért íródott a viszonylag könnyű zenei szövet általában négy kézre.

Egy-két szívből jövő súly, indulatból fakadó mozdulat ugyan megbontaná ennek a kiszámított és pontosan betartott „tervezetnek” a tökéletességét, de közelebb vinné az elhangzottakat egy autentikus előadás megszületéséhez.