A csoda - Schubert kései szonátái Schiff András előadásában

Schubert
The Late piano sonatas - D958-960
Impromtus, D899
András Schiff
Double Decca
475 184-2

Schubert 22, részben befejezetlen zongoraszonátájából az utolsó három (c-moll, A-dúr, B-dúr) élete utolsó heteiben keletkezett. Ez a majd\' kétórányi muzsika már önmagában is elég lenne egy életmű lezárásához, de ha hozzátesszük, hogy az utolsó, 1828-as esztendőben még mi mindent tett le az asztalra - az ő esetében az asztalfiókba -, pusztán írásmennyiségileg sem közömbös. Mise, szimfónia, vonós kvintett stb. jelzik egy hihetetlen zseni utolsó alkotói fellángolását.

Ma már szinte minden pianista kötelezőnek érzi e három opus posztumusz előadását, de keveseknek adatik meg az a képesség, hogy legyőzve az elképesztő technikai nehézségeket, valami pluszt is nyújtsanak a hallgatóságnak.

Schiff András a kilencvenes évek elején rögzített felvételein kísérletet tesz ez utóbbira. Nem is sikertelenül. Mindkét lemezre igaz, hogy sokszínűen, virtuózan, gyönyörű éneklő hangon játszik. A c-mollt keményen, férfiasan kezdi, ám egy pillanat alatt képes hangulatot váltani, új és új érzelmet kifejezni. Soha nem tartja vissza a futamkezdéseket pusztán azért, mert nehéz elérni a több oktávnyi ugrásokat, de végtelen érzékenységgel állítja meg egy-egy töredék másodpercre a zene folyamát, ha annak ott és akkor értelme, súlya van. Ilyen gyönyörű pillanat az első tétel melléktémájában az esz-dúr - desz-dúr \"lecsúszás\" (48. ütem), vagy ugyanez a hely a visszatéréskor. Hasonló, kottaképben nem igazán rögzíthető visszatartások, megállások jellemzik a második tételt. Itt az én zenei érzetemhez képest túlságosan hosszúak a szünetek, s nem továbbviszik, hanem széttörik, megakasztják a zene ívét. A diabolikus zárótételt tökéletes, visszafogott \"őrültséggel\" pörgeti végig. A tétel középrészében megcsodálhatjuk a Schiffre olyannyira jellemző könnyed, rövid akkordjátékot, mely éppen ettől a secco játékmódtól kap valami leírhatatlan különleges ízt.

Ha a kronológiát követjük - és nem nagyon tudom, hogy a szerkesztőknek mi okuk volt azt felrúgni? -, akkor az A-dúr szonáta következik. Ha az egész művet tekintjük, ebben hozza Schiff a legkevesebbet. Persze ez a \"legkevesebb\" sem kevés. Hiszen a többszólamú játékmód, ami mindig több hangszínűséget is jelent, itt is végig megtalálható. Szép, az egyszerűségében is lenyűgöző második tétel a maga lebegő harmonizációjával és drámai középrészével, a leggiero scherzóval és a virtuóz zárótétellel.

A nagy feladat persze az utolsó szonáta, a B-dúr abszolválása. A minden tekintetben különleges mű formaérzékeny, állóképes előadót kíván. Schiff talán kicsit gyorsabban kezdi a nyitótételt a kelleténél, s ettől mintha súlyát vesztené a nyitó szakasz. Az embernek az az érzése támad, hogy az előadó feláldozza a drámát a szép hangzás érdekében. Igaz ritkán hallani olyan éteri cantabile dallamvezetést, mint a Gesz-dúrban harmonizált főtémában, vagy olyan érzékeny harmóniaváltásokat, mint az expozíciót lezáró secundo, illetve az azt megelőző ütem kapcsolata, ahol egy F-dúr zárlat után cisz-mollban találjuk magunkat. A lassú tételről szólva: nincs apelláta. Úgy tökéletes, ahogy van. Az egyszerű forma bonyolult faktúrát rejt, melynek minden hangját lélegzetvisszafojtva hallgatja az ember. Ez már tényleg maga a csoda. Schubert itt már régen nem e földön jár, s ha egy kis szerencsénk van, és megfelelő lelkiállapotban ülünk le a hangszórók elé, mi is megérezhetünk valamit abból a (transzcendens) világból.

Urtext kottával a kezemben hallgattam végig többször is a lemezeket. Nem találtam olyan előadói utasítást, melyet Schiff ne hajtott volna végre. Legyen szó egy lehetetlenül nehéz dinamikai váltásról, vagy egy-egy belső szólam hosszáról. Van abban valami lenyűgöző, ahogy egy nagy pianista egy még nagyobb zeneszerző szellemi végrendeletét kezeli.

A szonátákat sokan játsszák. Ezek közül elég sokan, elég jól. Rengeteg felvétel is készült már belőlük. Hogy kinek melyik a drámaibb vagy éppen líraibb, kihez melyik előadásmód áll közelebb tulajdonképpen mindegy - amíg a kínálatot a legjobbak jelentik. Ez a lemez (nálam) biztosan a befutók közt van.