Ó, az a csodálatos a-moll! - Grieg/Schumann: Klavierkonzerte

GRIEG / SCHUMANN: Klavierkonzerte
Claudio Arrau
Royal Concertgebouw Orchestra Amsterdam
Christoph von Dohnányi
Universal / Philips
473745-2

A romantika szélső pólusain fekvő, két nagyszerű zongoraversenyt adott újra közre a Universal, amikor piacra dobta Claudio Arrau és az Amszterdami Concertgebouw Zenekar Christoph von Dohnányi dirigálásával, 1963-ban készült felvételét. Szinte semmi közös nincs bennük azon kívül, hogy mindkettő hangneme: a-moll.

Edvard Grieg 1868-ban, alig huszonöt évesen alkotta meg a maga a-moll zongoraversenyét (op. 16). A mű a zeneirodalom második leghatásosabb akkordsorozatával indul (az első hely ugyebár Csajkovszkijé). A sejtelmesen varázslatos bevezetés kellemesen aktuális, nyár végi hangulatot teremt a kürt- és fuvolaszólók váltakozása közben.

Ha az első tétel (Allegro molto moderato) szeptember eleje, akkor a második (Adagio) maga a zimankós és rideg február. A nagy sokára megérkező zongoraszólamnak nem is juthat más szerep a márciusnál. Ébred a természet, ismét a kürt vezeti a zenekart. A színpompás hangkavalkád attacca csap át a harmadik tételbe (Quasi presto).

Igazi küzdelem folyik, élénk szenvedélyek vad összecsapását hallhatjuk. Júliusi vihar ez, vagy tán annál is több? A választ nem tudjuk meg Grieg életművéből sem, a talányos komponista később elfordult a nagy formáktól, második zongoraversenye (h-moll 1883-ból, opusszám nélkül) befejezetlen maradt.

Ha mégis keresnünk kell valami áthallást Grieg versenyművéből Schumanné felé, akkor azt csakis itt, a harmadik tétel körtáncmotívumának beteges-ideges-szenvedélyes ismételgetése körül találhatjuk. Ugyanis Robert Schumann tébolyoktól sem mentes élete során, 1841-45 között vizionált és lekottázott \"a-moll\"-jának a mozgatórugója az örök mozgásban hömpölygő, nyughatatlan világ.

A stabil pont a zenekar, és azon belül a klarinét. A hatalmas első tétel (Allegro affetuoso) a maga majd tizenhét percével meghaladja az addig szokásos kifejezési lehetőségeket. Dacára a hosszú idő elteltének, ezalatt egyetlen pillanat megnyugvás, egyetlen érzékelhető hangnemi zárlat nem következik be. A folytonos mozgás mégsem őrli fel a hallgatót - ez Schumann nagy találmánya, a készenlét örökös fenntartása.

A második tétel (Intermezzo. Andantino grazioso) a nagy felelgetések, az impozáns zenekari szólók világa. A klarinét, a vonóskar, a fuvola és természetesen a zongora egymástól veszik át a dallamot egészen a váratlanul bekövetkező harmadik tételig (Allegro vivace). A harmóniavilág (ha lehet egyáltalán fokozni) itt még változatosabb, a schumanni szerkesztés egészen magas szintre emelkedik.

Ha a zeneirodalmat egy egybefüggő, gigantikus folyamatnak tekintjük (és miért ne, hiszen nagyon kézenfekvő), akkor Schumann életműve, amelyik szerves folytatása Beethoven és Schubert munkásságának, egyenes irányban mutat - mondjuk - Debussy és Ravel irányába. E mű alapján mindenképpen.

A cd-felvétel a legszebb pontjain mutatja be a rendkívül muzikálisan zenélő Amszterdami Concertgebouw Zenekarát. A meleg vonóshangzás kifogástalan, a hibátlan fúvósszólókban viszont érzékelhetünk némi fölös távolságtartást, visszafogottságot. Ugyanez tűnik fel már első hallásra a fénykorában játszó Claudio Arrau játékán is. A felvétel készítésekor 60 esztendős chilei születésű pianista pontosan és virtuózan, ámde hűvösen és szenvedélymentesen, amolyan takaréklángon próbálja fölhevíteni a romantika e két különös alkotását.