WOZZECK, csupa nagybetűvel (Chéreau rendezése, 1994-ből)

BERG: Wozzeck

Franz Grundheber, Waltraud Meier, Graham Clark, Günter von Kannen, Mark Baker, Endrik Wottrich, Siegfried Vogel, Roman Trekel, Peter Menzel, Dalia Schaechter
Chor der Deutschen Staatsoper Berlin
Staatskapelle Berlin
Cond.: Daniel Barenboim
Staged by Patrice Chéreau

Warner
2564 69742-7

Meg sem kísérelem, hogy erről a DVD-ről valamiféle objektivitással írjak – úgysem sikerülne. Berg Wozzeckje az általam legjobban szeretett operák közé tarozik, s az e felvétel alapjául szolgáló előadás életem legnagyobb operaházi élménye volt. 1994-ben három színház (a párizsi Châtelet, a berlini Deutsche Staatsoper és a chicagói Lyric Opera) egyesítette erőit a produkcióhoz. Városonként 6-6 előadást tartottak, én a Théâtre du Châtelet-ben tartott premiert láttam. Úgy éreztem, minden tökéletes volt: az énekesek hangja és prózai színészeket meghaladó tökéletességű játéka, a rendezés, a zenekar, a karmester. Folyamatosan, szünet nélkül adták elő a három felvonást – bűn lett volna a hatalmas hőfokon izzó előadást szünetbéli csevegéssel és büfétányér-csörömpöléssel megszakítani.

Amióta DVD-lejátszóm van, viszonylag sok operalemezt beszereztem, de Wozzecket nem vettem – vártam, hogy ez az előadás megjelenjék. S most itt van! A DVD-n látható felvétel ugyan a berlini előadás(ok)on készült, de a rendezés, a karmester és a kulcsszereplők azonosak voltak. Boldogan vittem haza a lemezt, ám egy kissé félve tettem be a lejátszóba: vajon a 14 év alatt nem változott-e ízlésem, nem vált-e egy-két akkor nagy hatású megoldás kissé avíttá? Azóta négy nap telt el, négyszer tettem fel a korongot azzal, hogy nézek belőle valamennyit, s egyszer sem tudtam abbahagyni, mindannyiszor egy ültő helyemben végignéztem.

Mitől olyan remek ez az előadás? Azt hiszem, alapvetően attól, hogy a rendező és az előadók pontosan eltalálják a darab sötét és groteszk elemeinek az arányát, azt az arányt, amelyet Berg a librettóval (ne feledjük, a szövegkönyvet is Berg írta – Büchner drámája nyomán) és a zenével olyan csodálatosan megalkotott. Nem véletlenül nevezi a szerző megrázóan sötét operájában a Kapitány és a Doktor szerepét buffo tenornak és buffo baritonnak!

A – megítélésem szerint – Berg szándékát tökéletesen visszaadó előadáshoz ragyogó hangi és színészi adottságokkal rendelkező énekeseket találtak. Franz Grundheber hangjával, énekével, deklamációjával, mozdulataival és arckifejezésével az első pillanattól maga a megtestesült szorongás, félelem. Remekül ábrázolja az „operahőst”, akinek szerepében semmi hősi vonás nincs, nem irányítója, csak tragikus elszenvedője a történéseknek.

Waltraud Meier minden vonatkozásban ideális Marie. Érett női szépsége átsüt a szándékosan otromba szabású ruhán, minden hangja és mozdulata pontosan megfelel a szerep karakterének. Hogy csak egyetlen pillanatot emeljek ki: amikor ijedten a falhoz lapulva, szívbemarkoló hangon rákiált a Tamburmajorra („Rühr’ mich nicht an!”), majd egy hosszú másodperc döbbent csend után a karjaiba repül – az operajátszás legnagyobb pillanatai közé tartozik.

Az előadás legdöbbenetesebb alakítása mégis Graham Clarké, a Kapitány szerepében. Mesterien bánik a hangjával, érdemes megfigyelni, hogy a nyitó jelenetben hányféle hangsúllyal képes énekelni a többször ismétlődő „langsam!” felszólítást. (És milyen megrázó ezek után, ahogyan Wozzeck halálának helyszínén, a „Kommen sie schnell” bíztatással fordul a Doktorhoz...) Végletekig vitt groteszk mozgásáról külön tanulmányt lehetne írni. Ismét a nyitó jelenetre utalnék: a rendező eltér a bergi előírástól, Wozzeck nem borotválja a Kapitányt, s ezáltal utóbbi lehetőséget kap arra, hogy fel s alá járkáljon párbeszédük alatt. Ahogyan a szó legszorosabb értelmében buffo Clark lépdel, azzal jelentkezhetne Monty Pythonék Hülye Járások Minisztériumában...

Nagyon jó Günter von Kannen alakítása is a megszállott kutató, tökéletesen antihumánus orvos szerepében. Amikor boldog felkiáltással nyugtázza, hogy megtalálta a pontos kórismét: „abberatio mentalis partialis, zweite Species!” – az hátborzongató.

Magam részéről a kisebb szerepek alakítóiról és a kórusról is csak jókat tudnék írni. Kiemelkedően jó, amikor a férfikar a kaszárnyában „elzümmögi” a horkolást.
A Wozzeckben nyugodtan nevezhetjük főszereplőnek a zenekart is. A rövid közjátékok nem díszletátrendezés idejére szánt kitöltő zenék, hanem az énekelt jelenetekkel egyenrangú zenei mondandók hordozói. A karmester elsősorban a zene folyamatos áradására helyezi a hangsúlyt, s ha például a Bécsi Filharmonikusok és Christoph von Dohnányi stúdióban készült felvételén találunk is néhány kidolgozottabb zenekari megoldást, a borzongató, a lírai és a grotesz részek egyensúlyának pazar megvalósításával Barenboim és a Staatskapelle nem marad adósunk. Ahogyan a Marie halálát elsirató hatalmas unisono zenekari crescendo csúcsa után megszólal a kocsmai tánczene, azt hiszem, maradandó emléket hagy minden, drámai kontrasztok iránt érzékeny hallgatóban.

A DVD hangminősége megfelel annak, amit egy élő előadás felvételétől elvárhatunk.

Patrice Chéreau rendezése hihetetlenül letisztult, ragyogó énekesvezetés, remekül megkomponált mozgások, semmi felesleges, figyelemmegosztó díszlet, ciráda. A többnyire sötét háttérből mindvégig szinte kivirítanak az élénk színű ruhákba öltöztetett, jól megvilágított szereplők.

S ha már írtam arról, hogy az opera elején a rendező miként tért el az eredeti „borotválós” képtől, s ezzel hogyan gazdagította az előadást, érdemes felhívni a figyelmet a zárójelenet sajátos mozzanatára is. Berg szövegkönyve szerint Marie és Wozzeck gyermeke, miután játszótársaitól értesült anyja haláláról, rövid hezitálás után társai nyomba ered. Ebben a rendezésben a gyermek a színpad másik oldalán távozik. Finom jelzése annak, hogy a társadalmi korlátok őt is fogva tartják majd, a Kapitány által oly sokat hangoztatott „morál” nélküli szülők gyermekének nem lesz esélye arra, hogy beilleszkedjék a „normális” emberek társaságába.