Volt jobb (Bach-kantáták / Ton Koopman)

Bach Cantatas

Actus Tragicus, BWV 106
Aus der Tiefen, BWV 131
Wachet auf, BWV 140
Herz und Mund und Tat und Leben, BWV 147
Schweigt stille, plaudert nicht (Kaffee Kantate), BWV 211
Ich will den Kreuzstab gerne tragen, BWV 56

The Amsterdam Baroque Orchestra and Choir
Ton Koopman

Warner / NVC Arts
50-51442-1565-2-2

Ha valaki megnézi az Actus Tragicus Magyarországon valószínűleg legelterjedtebb kottáját, az EMB-kiadványát (amely egyébként az összkiadás szövegét követi), ott azt láthatja, hogy a mű Esz-dúrban van lejegyezve. Lehet, hogy talál olyan modern, fuvolákkal készített felvételt is, amelyen ebben a hangnemben hallja, de ha furulyákat hall, biztos F-dúr lesz a hangnem, akár barokk (415-ös), akár mai (440-es) a’-ra hangoltak a zenészek. Legfőképp azért, mert a furulyákon f’-nél mélyebb hang nincs, így Esz-dúrban nem lehet rajtuk eljátszani ezt a kantátát. De akkor hogy került egy nagyszekunddal mélyebbre az Actus Tragicus?

A kantáta egy jóval Bach halála után, 1768-ban, Lipcsében készült másolatban maradt ránk. A lipcsei templomokban az úgynevezett Chorton volt az orgonák alaphangja, amely az akkor általánosnak mondható 415 hertzes kamara a’-nál egy teljes hanggal volt magasabb, azaz 465 Hz. A kantáta Mühlhausenben íródott 1708-ban, és akkor még minden bizonnyal F-dúrban. De Bach elődje, Kuhnau, nem szerette a magas hangolást. Ezért az orgonistával mindent egy hanggal lejjebb transzponáltatott. Bach régebben, nem Lipcsében írott kantátáit egyébként is a kórushangolásnál egy hanggal mélyebbre kellett transzponálni, hogy a hangolhatatlan fúvós hangszerekkel együtt játszhatók lehessenek.

Az orgonista tehát az Esz-dúros kottát használta, a vonósok pedig vagy feljebb hangoltak egy hanggal, és szintén ebben a hangnemben játszottak, vagy (mint a furulyások és más fúvósok) a kamarahangolás szerinti hangszereiken muzsikáltak F-dúrban – Koopman szerint ez volt a valószínű. (Dürr könyvében a két hangnem bizonyos kantáknál erre utal.) Amikor az ismeretlen másoló lejegyezte a darabot, már nem furulyán játszották a Flauto szólamot, így semmi akadálya nem volt az egész Esz-dúrban való lejegyzésének. Ez a kotta maradt ránk.

Mindezt csak azért írom itt le, mert Ton Koopman a 106. kantáta, az Actus tragicus előadása előtt kissé érthetetlen, szerencsére feliratozott angolsággal elmagyarázza mindezt, csodás Kroesbergen csembalója előtt üldögélve. Azt is elmondja, hogy a mű egy mühlhauseni lelkész lányának gyászszertartására íródott, csak arról nem tesz említést, mikor és miért változott meg az a nézet, miszerint ezzel a kantátával Bach a nagybátyja, Tobias Lämmerhirt emlékének adózik, aki 50 forintot hagyott a zeneszerzőre. Mert még a Koopman-féle kantáta-összkiadás 1995-ös kísérőfüzetében is ez utóbbi feltevés olvasható.

Viszont maga az előadás nem olyan érdekes, mint a bevezető. A zenekar és a kórus kiváló, nem lehet panasz a tenoristára, Lothar Odiniusra sem, Klaus Mertens pedig muzikálisan és stílusosan énekelve nyújtja a legjobb szólista teljesítményt itt. A két hölgy, akivel baj van. Sem a szoprán Els Bongers, sem az alt Elisabeth von Magnus nem adja azt, amit az egyik legfigyelemreméltóbb Bach-kantáta stílusos, zeneileg értelmesen felfogott megvalósítása kíván. Áriáik alatt visszaesik a lendület, nem sikerül a halálvágy, vagy akár csak a beletörődés zeneileg kifejezett feszültségét tartani, ami végső soron az egész produkcióra kihat. Ton Koopmant az ment itt meg a lefokozástól, hogy az említett lemezen – más énekesekkel – kifogástalan előadást produkált.

Hat kantáta szerepel a DVD-n, a következő, a 131. is mühlhauseni, tehát korai mű, talán a legkorábbi fennmaradt kantáta. Szintén szomorú alkalom (egy a városban pusztító, sok áldozatot követelő tűzvész) kapcsán íródott. A kiváló oboás, Marcel Ponseele mellett itt csak Lothar Odinius és Klaus Mertens a szólisták. Odinius kissé furcsa, néhol enyhén rezgésnek ható vibrátós hangképzése kelt némi visszatetszést itt, miközben a zenei tartalom kifejezése (mert egyébként szépen, kifejezően énekel) nem sérül – erre a produkcióra jó osztályzatot adhatunk.

A következő mű a Philipp Nicolai 1599-ből származó, Wachet auf, ruf uns die Stimme című énekére alapuló 140. kantáta. Ezzel kapcsolatban azt mondja el Koopman, hogy a 4. számként szereplő hegedűs, kórusos, continuós feldolgozású dallam a Bach által lejegyzett orgonaváltozatban is nagyon népszerű. Neki a szemére szokták vetni, hogy túl gyorsan játssza orgonán, ám pont olyanoktól hallja ezt, akik aztán vezényelvén a fürgébb tempó hívei. De ez legyen az ő bajuk, jegyzi meg.

Nekem meg az a bajom, hogy a szoprán szólista, Lisa Larsson nagyon hamisan énekel itt a két szoprán-basszus duettben Mertens-szel. Azonkívül ujjatlan, vállatlan kék ruhában jelenik meg a templomi felvételen. Egy olyan szerző művében, akit felettesei Arnstadtban megróttak, mert a karzatra egyáltalán felvitt énekelni egy idegen hajadont – valószínűleg unokatestvérét, és későbbi feleségét, Maria Barbara Bachot.

A Herz und Mund und Tat Leben is egy olyan mű, amely egyik tételének – nevezetesen az első részt és az egészet lezáró korálfeldolgozásnak – köszönhetően rendkívül népszerű lett. Illetve maga a korálfeldolgozás is, Myra Hess zongoraátiratában, azután meg különféle könnyedebb, jazzes feldolgozásokban. Egy ilyen szolgált például a Stúdió című tévéműsor szignáljául. Itt újra hallhatjuk az ismét nem túl meggyőzően éneklő, mindenféle magasabb rendű zenei képességet nélkülöző altot, Elisabeth von Magnust. Korrekt előadása egyszerűen érdektelen, mi több unalmas. És ismét Lisa Larsson... Az egész felejthető.

A hat kantáta tehát afféle válogatás a legnépszerűbbek közül, így kerülhetett ide a kakukktojásnak tűnő világi mű, a Kávékantáta. De akkor már miért nem a végére, a Kreutzstab után? Itt mindenesetre a képi megjelenítés is lazul, eddig mindig egy-két templombelső volt a színhely, a vizuális összhatást legfeljebb némi öltözködési túlkapás rontotta – Larsson kissé illetlen ruhái mellett az egyik kórustag hölgy zöld fényvisszaverő-mellény öltözéke is figyelemfelkeltő a 147. kantáta felvételén. Egyébként minden különösebb ötlettől mentes filmeket láthatunk – mindig a zeneileg éppen exponált előadókat mutatja a rendező, a kantáták közötti átvezetésként pedig egy parókás alak (maga Bach?), sétál a Mühlhausen, netán Lipcse környéki ködös erdőben.

Tehát változik a helyszín, egy kávéházban vagyunk. Korabeli ruhába öltözött alakok isszák a kávét. Bár később maguk a zenészek, énekesek már saját lazább öltözékükben jelennek meg egy modern vendéglátó-ipari helyiségben. A kis novella-opera Lisgenje, Anne Grimm, aki addig a kórust erősítette, szépen, jól énekel, de elég kis hangon, kissé halvány így alakja, még ha látványra bájos leányzót idéz is.

Némi zenei ismertető és egy kicsit hosszabb, Bachról való filozofálgatás után egy szintén nem túl megkapó, Mertens énekelte Kreutzstab kantátával búcsúzunk a DVD-től. Én szó szerint is: Johanna kissé szemrehányóan nézett rám, mikor eltettem a lemezt a szerkesztőségi gyűlésen – kölcsön fogom neki adni, és nem haragszom meg, ha elfelejti visszaadni.