Vegyeshármas (Triptichon-DVD)

Puccini: Il Trittico
Warner
5050467-0943-2-1

Bizonyára sokan emlékeznek még Önök közül, a \"CD-minőség\" kifejezésre. Ezzel az egyébként nem sokat mondó szóösszetétellel akarták kifejezni, ha valami nagyon jó hangminőségben került rögzítésre, lejátszásra. Pedig már akkor is tudni lehetett, hogy nem feltétlenül a hanghordozó eszköz a szűk keresztmetszet. Sőt. Egy recsegő, poros, monó, archív anyag CD-n kiadva is recsegő, poros, monó, archív anyag marad. Legfeljebb könnyebb kezelni. Lejátszani, \"visszatekerni\", tárolni.

Nos, a \"tökéletes kép- és hangminőség\" tökéletlen szlogenjével bevezetett DVD sem hozott sok újdonságot e téren. Egy 1983-ban, meglehetősen rossz hangminőségben rögzített operaelőadás nem lesz élvezhetőbb attól, hogy most műanyag videoszalag helyett műanyag korongon kerül a boltokba.

A Warner most piacra dobott Triptichonjának elsődleges hibája a pocsék hangminőség. A Milanói Scala többé-kevésbé ismert szólistái ugyanis mellbevágóan kellemetlen dobozhangon énekelnek. A felvétel minősége erősen emlékeztet a valamikor nálunk is dívó opera-, illetve színházi közvetítések színvonalára. És ez most nem feltétlenül dicséret. A hangszín, hangerő, zengés mértéke pillanatról pillanatra - akár mondat, helyesebben dallamív közben is - változik, annak megfelelően, hogy a szereplő mennyire gesztikulál, merre fordítja a fejét, hova néz, merre mozog.

Külön téma lehetne, hogy mennyire szabad szétpanorámázni az énekeseket egy opera-tévé-filmen? Nem véletlenül alakult ki ugyanis a mozikban az a gyakorlat, hogy míg a zene, a zörej és az atmoszféra 2-5 hangsugárzóból, de minden esetben térben helyezkedik el, addig a dialógus - szinte kivétel nélkül mindig(!) - a vászon közepéről szól. Ennek egyszerűen pszicho-akusztikai okai vannak. De ha fel is rúgjuk ezt a szabályt, akkor is figyelembe kell venni, hogy a moziélmény úgy aránylik a tévéhez, mint egy nagyméretű festmény a bélyeg-, esetleg képeslap reprodukcióhoz. Egy jó minőségűnek mondható, 70-100 cm átlójú tévéképernyőn mozgó alakok hangi lekövetése nemcsak fárasztó, de rossz hatású is.

Az A köpeny c. egyfelvonásosról már sokan megírták, hogy műfaján belül talán a legtökéletesebb opera. Színrevitele sem különösebben problematikus; egy hajó, egy rakpart és némi párizsi látkép. Néhány gondosan megválogatott szereplő. Ezzel tulajdonképpen nem is áll rosszul az előadás. A díszlet/jelmez rendben, s a három főszereplő közül kettő kimondottan élvezhető produkciót nyújt.

Piero Cappuccilli mind hangban, mind színészi alakításban kimagaslik a produkcióból. Elegáns, jómódú, élete alkonya felé járó kereskedő, aki tisztában van vele, hogy az az élet, amit nyújtani tud, édeskevés ifjú és vonzó feleségének. Csak éppen azt nem érzi, hogy honnan jön majd a baj. Kevés mozgással, látványos gesztusok nélkül is képes a karaktert megszemélyesíteni. \"Nulla! Silenzio!...\" kezdetű drámai monológja az előadás katartikus csúcspontja. A nyíltszíni taps ugyan kissé megtöri a varázst, de tulajdonképpen érthető a tetszésnyilvánítás vágya egy olyan operában, ahol erre egyébként alig-alig van mód.

Sass Sylvia hangja a húsz év előtti produkcióban erőteljes, kissé nyers, de a figurához illő, alakítása már-már hiteles. Erőteljes formátum Eleonora Jankovic Szarka nénije is. A hang fényes nyíltsága némileg ellentmond ugyan a szerep guberáló, szemétben turkáló figurájának, s a szemforgatás is kicsit több a kelleténél, de alakítása mindenképpen sokat hozzátesz az előadáshoz. Ez utóbbit sem Nicola Martinucci tenorjáról, sem a közvetítés képi megvalósításáról nem lehet elmondani. Az előbbi préselt, az utóbbi legnagyobb baja az érdektelenség, a fantáziátlanság. A stáblista tanúsága szerint hat kamera rögzítette az eseményeket. Ezek közül a rendező a legszívesebben a színpadnyílás közepén, alsó gépállásban lévőt használta. A végeredmény: okkal, ok nélkül fölmagasztosult \"hősök\", torz arcok, helyszíntől mesterségesen leválasztott szereplők.

Ennél is rosszabbul jártunk az Angelika nővérrel. Itt a darab utolsó negyedórájában a címszereplőt premier plánban mutatják. A kameraman pechére az igen széphangú Rosalind Plowright sokat és váratlanul mozog. Így gyakran egész egyszerűen \"kiesik\" a képből. Ez ugyan szemlátomást egy pillanatig sem zavarja a rendezőt, engem viszont annál jobban irritál.

Puccinit rendezni könnyű, hiszen minden benne van a partitúrában. Puccinit rendezni szörnyen nehéz, hiszen minden benne van a partitúrában. Sylvano Busotti és csapata szemlátomást nem nagyon erőltette meg magát. Papírmasévá változtatták a szerzői utasításokat, bábuvá degradálták a hús-vér alakokat. A díszlet egyszerű, de csúnyácska, a jelmezek szokványosak. Említésre talán csak Dunja Vejzovich Hercegnője érdemes. Összességében tehát csendes, unalmaska \"felvonás\".

A Gianni Schicchi legnagyobb erénye, hogy még egy erősen közepes előadásban is szinte élvezhető. Itt most pontosan ennek lehetünk szem- és fültanúi. Operai kliséfigurák, operai \"színjátszást\" produkálnak. Tudják; kis rököny, nagy rököny. Jaj, de nagyon izgatott vagyok! Hol lehet a végrendelet? Karok kérdőn a levegőbe, szemgolyóforgatás stb. S ahogy az lenni szokott: a kis szerepek tulajdonosai járnak az élen ripacskodásban. Juan Pons (Gianni Schicchi) megjelenéséig gyakorlatilag nézhetetlen a produkció. Õ aztán erős egyénisége, remek hangja és nem utolsó sorban kitűnő szerepe révén rendet vág a szétzüllött társaságban. Ziccer-szerepére nem játszik rá különösebben, és ez a tény már önmagában is dicséretére válik.

Sajnos, ezt a remekművet is épp\' oly kritikán aluli hangminőségben \"élvezhetjük\", mint a korábbiakat. S nem sokat (semmit sem) javult a zenekar és az énekesek közötti kapcsolat sem. Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy csupán a magyar operaéneklés sajátja a leírt kottától való teljes függetlenedés, de meglepve tapasztaltam, hogy még az olyan nagyhírű intézményekben, mint a Scala sem kötelező betartani a szerző hangmagasságra, ritmusra, tempóra vonatkozó egyezményes jeleit. Ez utóbbi mondatom magyarul úgy hangzik, hogy az olasz/nemzetközi kollégák épp\' úgy nem tudnak például hatnyolcadban énekelni, mint sok magyar pályatársuk. \"Sajnos\", Puccini több mint ügyesen hangszerel. A kíséretből, ellenszólamból egyszer csak kibújik a dallam, s ha ilyenkor nem találkozik össze az énekes magánszólamával, bizony megtörténik a baleset. Ilyen \"balesetektől\" hemzseg a Gianandrea Gavazzeni által dirigált Triptichon.