Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

Uborkakoncert, garzonszezon (Oramo búcsúkoncertje a Mezzón)

2012-07-10 10:13:13 Balázs Miklós

Mezzo TV Janine Jansen – violin
Finnish Radio Symphony Orchestra
Sakari Oramo

SEPPO POHJOLA: Symphony No. 3, (ősbemutató)
PROKOFIEV: Violin Concerto No. 2
DEBUSSY: La Mer

Recorded at the Helsinki Music Centre, Concert Hall, May 25th 2012

*

Nem tegnap volt, de mondják: egy időben divatozott a tévé- vagy rádiókritika a zenei szaksajtóban. Aztán kikopott. Nem sírhatom vissza ezeket az időket, mert nem is emlékszem rájuk. Valószínűleg már akkor letűntek, mikor jómagam szót kértem az élők sorában. Az azonban tény, manapság szinte senki nem ragadja magához a klaviatúrát, ha egy televíziós vagy rádiós koncertközvetítésről le akarná írni a véleményét (ha van, azt, ha nincs akkor azt), a napi bérmunka és szellemi igavonás mellett annak is örülnünk kell, ha, teszem azt, a TavFeszt nagyhalairól megemlékezhetünk néhány flekk erejéig. Ha mégis lenne egy olvasást érdemlő írás egyik-másik hangverseny-közvetítésről, azt alighanem a blogoszféra félhomályába száműzné a fölényeskedő szakirányú diskurzus.

Most azonban, úgymond, uborkaszezon van. Egyrészről azon kapom magam, hogy csakugyan kígyóuborkát szeletelek a szokásos uzsonnaszendvicsembe napok óta, másfelől pedig az egyik „kertévé” híradójának vezető híre az volt, hogy sok ember úszta át a Balatont. Nemcsak nagyon nyár van, és nagyon meleg, de nagyon hétvége is. (Szombat.) Hogy e sorok írója miért kényszerült tévéje társaságába ezen az estén, azt fedje inkább jótékony homály. Amúgy meg az a jó a tévékoncertben, hogy nem kell hozzá inget vasalni, se buszra várni, se a ruhatárban tolongani.
Mindazonáltal ha már így alakult, s nem akadt jobb elfoglaltságom e fülledt júliusi délutánon, mint a televízió távkapcsolójával babrálni, akár meg is írhatom, mit láttam. No, nem azért, mintha megkísérelném új életre lehelni a bevezetőben említett recenziós műfajt, sem pedig azért, mert grafomán elmémnek keresnék valamiféle kétes intellektuális menedéket a hőség elől, sokkal inkább azért, mert a hangverseny, melyről itt beszámolni vagyok bátor, figyelemre érdemes.

A jeles finn dirigens, Sakari Oramo „búcsúmeccsét” közvetítette a Mezzo TV, felvételről. (Elhangzott május 25-én.) A műsor több okból is vonzott: részben egy világpremier-előadás csigázta fel az érdeklődésemet, jelesül Seppo Pohjola tavaly befejezett III. szimfóniája, másrészt a szólista, Janine Jansen személye, harmadrészben pedig Debussy megunhatatlan Tengere. Búcsúkoncert volt az est annyiban, hogy Sakari Oramo kilenc év szolgálat után a tavasszal megvált a Finn Rádiózenekarnál betöltött zeneigazgatói titulusától; nagyobb kihívások csábították, ezúttal a hűvös Londonba, ahol a távozó Jiří Bělohlávek helyét veszi át a BBC Szimfonikusainak élén.

Nem annyira könnyes-érzelgős, mint inkább emelkedett és méltóságteljes búcsúest volt ez, ahogyan egy kemény fából faragott északi férfiemberhez illik. Oramo egyébként sem a dús, (dúlt) érzelmek embere, sokkal inkább a józan racionalitásé. Igazolja ezt a sokévi, eredményes munkája.

A helyszín a Helsinki Zenei Központ hangversenyterme – emberi léptékű terem, valahol az impozáns és a családias között félúton.
Kissé szokatlan módon a szimfóniával indul az este: Pohjola nagyszabású, négytételes darabja komoly koncentrációt követel. Nem is annyira szimfóniának tetszik, olykor jobban hasonlít egy Concerto for Orchestrához, annyi benne a concertáló szakasz. Helyenként sűrű és olvadékony a zenei anyag, máshol valósággal kiszálkásodik, ahogyan leoldódnak róla a nagyzenekari felrakás hordalékai. Monoton villódzó, vigasztalanul eredeti, mégsem túlzóan súlyos kompozíció ez, még akkor sem, ha kissé kényszeredettnek ható poliritmikája Ives hatásáról regél, a harmadik tétel a jazz felé kacsint, a lassú finálé pedig – nyilván szándékoltan, de igen szofisztikáltan – Debussyt idézi. Nem tipikusan a skandináv iskolát (ha ugyan létezik ilyen) reprezentáló darab, inkább visszatekintő, összegző, historikus igényű munka. Pohjola és Oramo éppen egyidősek, ki tudja, talán osztálytársak voltak egykor a Helsinki Zeneakadémián… Vagy csak barátok. Zenebarátok.
Mert jól megérti egymást mű és előadója, ez nem kérdés.

Janine Jansen kivételesen vonzó nő, fekete-narancsszín fellépőruhája is kivételesen stílusos. Játékában azonban nincs semmi kivételes, egyszerűen csak nagyon képzett hegedűs. Természetes és oldott tónusban játszik, leginkább a széles, feszes dallamíveket kedveli, azokban lubickol. (Nem mint hal a vízben, hanem mint víz a vízben.) Ezért jó választás Prokofjev 2. hegedűversenye, mert van benne minden, ami a publikum tetszését elnyerheti. Jansen persze a cirkalmas lassútételben él igazán. Az teljesen az övé. Annak ellenére – vagy talán éppen azért – igaz ez, hogy Oramo és zenekara gondosan elkerül minden szentimentális, vagy csak érzelmes gesztust. Pontos és ritmikailag tökéletesen kidolgozott a produkció, csekélyebb, de nem elhanyagolandó drámai erejét, tartását is innen nyeri.

A tenger. Oramo sebes tempót választ; szerfelett precíz és kimunkált a dinamikája. Nagyszerűek a szólók, üdítően hatásosak a crescendók. Kissé szikár, de kristálytisztán begyakorolt előadás érzetét kelti. (Ugyancsak, mint víz a vízben.)

Az embernek az az érzése, Oramo akkor hagyja faképnél az együttest, mikor az kezd igazán az övé lenni. Pedig micsoda zenekar ez! Sziklaszilárd hegedűkar, kontúros mélyvonósok, mesteri fák és világszínvonalú rézfúvósok. Köztük két magyar legény, Hárs József és Jánosi Péter a kürtösök zsoldjában. (Tudom, ma már nem illendő rácsodálkozni, de a trombitások és a harsonások között a szebbik nem is képviselteti magát.) Micsoda egy bumburnyák lócsiszár lehet ez az Oramo, ha képes egy ilyen gárdát csak úgy otthagyni! De ezt már csak halkan fűzöm hozzá, mert közben indulok uborkát metélni.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.