Tradíció, profizmus, sztárok - Trubadúr DVD

Giuseppe Verdi: Il Trovatore
DVD
Deutsche Grammophon
073 002-9

A Metropolitan Opera sohasem a modern rendezésekről, és a nagy színpadi nyelvújítók intenzív foglalkoztatásáról volt híres. Amit az itt rögzített előadások felvételeitől kaphatunk, az röviden így foglalható össze: a tradíciók tisztelete, professzionális zenei megvalósítás, valamint sztárok, minden mennyiségben. Az alábbiakban tárgyalt felvétel is felvonultat néhányat, különben is, a Trubadúrral kapcsolatos receptek szinte kivétel nélkül mind így kezdődhetnek: végy négy jó énekest, bízd őket egy értő Verdi-dirigens irányítására, a többi pedig megy magától.

Itt van mindjárt Luciano Pavarotti a címszerepben. A felvételen hangilag még teljesen intakt, a voce szárnyal, bírja szuflával is, a magas részeket pedig senki sem énekli könnyedebben nála. A Stretta az ő esetében igazi vokális erődemonstráció, nyoma sincs aggodalomnak, hogy vajon ki tudom-e énekelni azt a félelmetes cét a végén? A szerepformálás tulajdonképpen rendben van, persze Pavarottinál Manrico sokkal inkább magabiztos hős, semmint esendő, anyjáért és kedveséért aggódó férfiú. A figura alapvető vonásait megrajzolja, arcjátéka is kielégítő, azonban mozgás tekintetében a felemelt karral való hadonászásnál, és kardjának gyakori és kimerítő szorongatásánál csak ritkán jut tovább. De ne legyünk igazságtalanok, mert ahogy mondani szokás, őt nem ezért szeretjük.

Leonóra szerepében hazánk lányát, Marton Évát láthatjuk-hallhatjuk. Gyakorlatilag róla is ugyanazt elmondhatjuk, mint Pavarottiról. Az énekesnő itt még minden szempontból in floribus állt az amerikai közönség és a kamerák elé, szopránhangja hatalmas, helyenként már-már túl nagy és kontrollálatlan ehhez a szerephez. A drámai részek - például a Miserere -- hihetetlen erővel szólalnak meg. Az alakítás is minden szempontból korrektnek mondható, talán egy árnyalattal színesebb a tenorpartnerénél. Mindazonáltal a felvételen érezhető, hogy Marton hangja ekkor már a \"gyilkos szopránszerepek\", Turandot, Salome és Brünnhilde vokális követelményeihez sokkal inkább idomult, így az összhatás, ha egyetlen árnyalattal is, de elmarad az optimálistól.

Sajnos, a Luna grófot alakító Sherrill Milnes esetében ez a különbség minimum két árnyalatot tesz ki. A figura természetesen már-már végletesen démoni, és kétség sem fér a hitelességhez, a baritonista hangja még mindig magvas, ám a levegő nem egy esetben idő előtt fogy el. Ugyan a méltán népszerű \"Il balen del suo sorriso\" kezdetű ária után bejön a taps, ám összességében Milnes távol van már énekesi karrierje csúcsától. Ezzel együtt vérbeli profiként és nagy művészként mindezt igen jól leplezi, és lássuk be, ez is a nagy énekesek sajátja.

A Milnes okozta - relatív - csalódásért bőven és sokszorosan kárpótolhatja a nézőt Dolora Zajick Azucenaként. Bízvást kijelenthető, hogy Zajick minden szempontból ideális választásnak bizonyult, igazi ösztönlényt formál a cigányasszonyból, emellett sosem játssza túl a szerepet. Szemében mindvégig hihetetlen tűz lobog, mint ahogy izzik a színpad is minden színrelépésekor. Zeneileg is mindvégig kiegyensúlyozott, a 2. felvonás első képében, mind az áriában, mind pedig a Manricóval közösen énekelt kettősben elementáris. Nem véletlen, hogy a némiképp az előadás inspirálta, néhány évvel később elkészült stúdiófelvételen is ő énekli a szerepet a többi közt Placido Domingo, Aprille Millo és Vladimir Chernov partnereként.

Akárcsak a lemezt, ezt az előadást is James Levine dirigálja, igen magas színvonalon. Persze nincs nehéz dolga - mondhatnánk némi malíciával -, hiszen a szívós munkával a világ legjobb operazenekarává fejlesztett Met-zenekar egész egyszerűen mindent el tud játszani. És ezért az évek során vitathatatlanul ő tette a legtöbbet. Érdekes, hogy kis hazánkban mennyire nincs respektje ennek a kétségkívül különc, ám folyamatosan kiemelkedő teljesítményt nyújtó karmesternek.

A rendezés semmit sem bonyolított túl, nem különösebben innovatív, de tisztességes munka. Negatívumként az hozható fel, hogy helyenként bizony túlságosan sötét van a színpadon, ami a tévén keresztül igen zavarólag hat.

A fentiek fényében talán mondanom sem kell, hogy kinek ajánlható a lemez. A közreműködő művészek rajongóinak szinte kötelező darab. Valamint van még egy úriember, akinek a hódolói nyugodt szívvel fordulhatnak a DVD-hez. Ezt az urat pedig Giuseppe Verdinek hívják.