The King\'s Singers - From Byrd to the Beatles

The King\'s Singers
From Byrd to the Beatles
Arthaus Musik
DVD
101 248

Átolvasva a King\'s Singers lemezeivel és magyarországi fellépéseivel érdemben foglalkozó - a neten megtalálható - cikkeket, olyan érzésem támadt, hogy ez az a csapat, amelyet lehet szeretni, de nem illik komolyan venni. És tulajdonképpen két olyan dolog miatt kerültek büntibe, amelyek érvnek nem tekinthetők, vagy ha igen, akkor éppen ellenkező előjelű minősítés következik belőlük.

Az egyik toposz az, hogy a csapatban már senki nem énekel az alapító tagok közül. Ez ugyan gyakorlatilag majdnem az összes működő zenei formációra igaz, de szinte egyedül a King\'s Singers esetében vonzza magával azt, hogy \"így már nem az igazi\". Összefügg ezzel a másik érv (?), amely a könnyűzenei vonal térnyerését nehezményezi, vagyis a szórakoztató ág felvállalása miatt szinte negligálja a klasszikus művek előadásakor produkált minőséget, a kórusok mezőnyében majdhogynem a futottak még kategóriába helyezve a hattagú énekegyüttest.

Ha e felvetéseket más szemszögből nézzük, éppen ellenkező következtetésre juthatunk: bárki távozott az együttesből, helyére úgy tudott beilleszkedni új tag, hogy az összhatás lényegében nem változott. Hogy fennállásuk alatt voltak hullámvölgyek, az egy évtizedek óta működő társulat esetében természetesnek is mondható, nem feltétlenül, és nem kizárólag a személyi állománytól függött. Ugyanígy pozitívumnak kell tekinteni azt is, hogy a King\'s Singers tagjai a \"komolyzenei\" élet szereplői közül talán egyedüliként beszélik azt a nyelvet is, amelynek ismerete szükséges a \"könnyűzene\" megszólaltatásához, és az azon belüli stílusok megkülönböztetéséhez. És akkor még nem beszéltünk a szintén kivételes humorérzékről, amelynek révén - a puszta szórakoztatáson, zenei, előadói poénokon túl - ha kell, bármit idézőjelbe tudnak tenni.

Ám hiába, hogy a King\'s Singers a tagcseréktől függetlenül közel negyven éve ugyanolyan szakértelemmel, stílusérzékkel és profizmussal tesz oda egy Palestrina-misét, mint egy Phil Collins-számot, ez utóbbinak már a jelenléte elég ahhoz, hogy az énekegyüttes a \"minőséget\" számon kérők célpontja, szabad prédája legyen, és ne tekintsék őket komolyan veendő, \"igazán klasszikus\" kórusok közé tartozó formációnak.

Sem a bírálók, sem a tisztelők nem fognak csalódni a szextett most megjelent (első!) DVD-jében - igaz, a fentiekből következően más-más ok miatt.

A játékidő nagy részét a tavalyi, a londoni Cadogan Hallban adott hangverseny felvétele teszi ki. A koncert műsora majdhogynem fedi azt a programot, amit a tavalyi Tavaszi Fesztiválon hallhattunk a csapattól a Művészetek Palotájában.
Reneszánsz darabokkal kezdenek (Byrd és Weelkes a szigetországból, valamint Lasso, Passereau, Gesualdo és Monteverdi a kontinensről), majd egy XX. századi blokk következik, amelyben Reger és az észt Cyrillus Kreek művei mellett elhangzik Kodály Esti dala is. A Kreek-darabok is nagy felfedezések (nagyon szép a zsoltárszöveg és a népdal kombinációjából született Onnis on inimene), a magyar \"színfolt\" pedig különösen érdekes nekünk. Ezt speciel a MűPában nem énekelték - talán emlékeztek arra a kínos esetre, amikor a 90-es évek elején a Kongresszusi Központban műsorra tűzték, és a közönség a zárlat előtti pauzát a dal befejezésének vélve lelkesen megtapsolta a produkciót. (De hát mi vagyunk Kodály országa, azt csinálunk vele, amit akarunk…)

A koncert második felében a \"szórakoztató\" zenéé a főszerep, hiszen, ahogy a kórus egyik tagja - kis túlzással - mondja: nincs King\'s Singers-műsor Beatles nélkül. A Honey Pie és a Blackbird mellett hallhatunk még Billy Joelt, egy Queen-számot, spirituálét és népdalfeldolgozást is. A csapat nagy erőssége a hangszerimitáció, a DVD-n két \"instrumentális\" számban is meggyőződhetünk erről: Duke Ellington Creol Love Call című művében egy jazz-zenekar szólal meg, A sevillai borbély örökzöld nyitányában pedig a klasszikus nagyzenekari hangzást képezik le.

2005-ben volt Thomas Tallis születésének 500. évfordulója. A King\'s Singers egy igen speciális, általuk csak Tallis Projektnek nevezett akcióval állított emléket a zeneszerzőnek: lemezre vették a komponista Spem in Alium című művét. Ez már önmagában is szép dolog, de attól igazán nagy truváj, hogy a nevezett motetta 40 (8x5) szólamból áll, és taktjeles mankósáv ide, digitális technika oda, egy hattagú kórus számára igencsak embert próbáló feladat a megszólaltatása - kezdve a \"menetrend\" megtervezésétől, a szólamok elosztásától odáig, hogy hangerőben, tempóban, dinamikában igazodni kell a már felvett részekhez.
A DVD-n nyomon követhetjük a stúdiómunka fázisait, s közben maguk az énekesek szakmáznak, avatnak be minket a \"kulisszatitkokba\": nyilatkoznak a műről, a felvétel nehézségeiről, a felmerülő problémák megoldásáról. A lemez végén természetesen - egy, a munka közben rögzített képsorokból összeállított montázs kíséretében - meghallgathatjuk a kész anyagot.

Fentieken kívül több apró bejátszás is tarkítja a filmet. Hol turné-életképeket kapunk, nyilatkozatokkal a csapat életéről, munkájáról, hol az elhangzó darabokat konferálják fel az énekesek. Audiokommentárok - mondhatnánk divatos szóval ez utóbbira, ha nem tudnánk, hogy a művek ismertetései amúgy is minden King\'s Singers-koncert részét képezik.

A DVD extrájának sorolták be Paul Drayton Masterpiece című művét, mely valóban igazi ráadásdarab: kilenc percben idézi fel az elmúlt évszázadok klasszikus muzsikáját és zeneszerzőit, Bachtól Gershwinig (de utalnak benne Byrdre és Stockhausenre is). \"Ha az Ön kedvence nincs köztük, hát: sebaj\" - hallhatjuk a felkonfban.

Ez hát a King\'s Singers ma, turnén, koncerten és stúdióban. Ha valaki úgy dönt, hogy nem kíváncsi rá, hát: sebaj.
Legfeljebb kimarad valami nagyon jóból.