Tatjána mindent visz – Tchaikovsky: Eugene Onegin DVD
Tchaikovsky: Eugene Onegin
Elena Zaremba, Anna Netrebko, Oksana Volkova, Mariusz Kwiecien, Piotr Beczala, Alexei Tanovitski, etc.
The Metropolitan Opera Orchestra, Chorus and Ballet
Valery Gergiev
Universal DVD 073 5114
A rendezői cél egyértelműnek tűnik: Anyegint egy velejéig romlott, cinikus és léha fickónak láttatni. Olyannak, aki képes a szakítás (elutasítás?) utáni pillanatban odamenni a könnyeit némán nyeldeső Tatjánához és – mert ez még jár neki – szájon csókolni. Kifele menet könnyedén lekap a stelázsiról egy almát, fel-feldobálva elhagyja a „tett” színhelyét. Ugyanő egy felvonással odébb késve és kiflit majszolva, lazán érkezik arra a bizonyos végzetes hajnali párbajra.
Föl lehet erre fűzni egy rendezést, ha van alkalmas énekes, de őt biztos nem Mariusz Kwieciennek hívják. Legalábbis színpadon nem képes a figura élethű megszemélyesítésére. Fura helyzettel állunk szemben: ha csak hallgatom, minden rendben, ha nézem, nem hiszem el. A fiatal(nak látszó) lengyel bariton hangban tökéletes figurát teremt. Férfias, ha kell kemény, ha kell lágy, durva vagy cinikus, vetekszik a legjobb elődökkel. De csak ha hallgatom. Mindebből azonban semmi sem látszik, egy kisfiú, akiről maximum azt hihetnők el, hogy pályakezdő banktisztviselő, naiv és tiszta tekintettel. Tétován, minden mélyebb érzés nélkül, gépiesen hajtja végre a rendezői utasításokat. Lehet, hogy húsz év múlva pompás Anyegin lesz belőle.
Van Anyegin és Tatjána között ebben az előadásban még egy szakítás (elutasítás?) utáni csók. A legvégén, amikor Tatjána hagyja ott a kétségbeesett Anyegint, de mielőtt végleg kimenne e színről, hosszan és érzékien megcsókolja a férfit – mert ez még jár neki. Csók és csók közt mekkora különbség lehet! Ez utóbbit Anna Netrebko adja, aki talán egy hajszállal már túl van Tatjánán (az első két felvonás ifjú hősnőjén mindenképpen), de aki, ha belép a színpadra, nem lehet nem rá figyelni. És egy pillanat alatt eltűnik minden, ami esetleg nem tenné őt adekvát Tatjánává, hiszen ott lényegült át előttünk egy szempillantás alatt. Mindent vitt.
Most döbbentem rá, hogy először láttam Netrebkót orosz szerepben, Csajkovszkij Anyeginjének tavaly őszi Metropolitan-beli előadásán, melyet most az Universal jóvoltából helyezhetünk DVD-lejátszónkba. A produkció új, hiszen alig néhány éve egy teljesen más rendezés felvételét recenzálhattam ugyanonnan. [link: http://momus.hu/article.php?artid=4633] A csapat is szinte teljesen új, egyedül a dirigens Valerij Gergijev ugyanaz és Elena Zaremba, aki akkor Olga, most viszont Larina szerepében lépett színre.
Ha semmi mást nem nézünk, csak ezt a két említett csókot, abból is jól látszik, hogy a rendezőnő, Deborah Warner mennyi mindent nem értett meg az Anyeginből. Hogy Tatjána nem egyszerűen visszaadja a kölcsönt, mint az az előadásból kisejlik, mert ez a viszony sokkal másabb kapcsolat, mélyebb ennél. De a helyzetük, a társadalmi környezetük is elválasztja hőseinket. Megfelelő címszereplő miatt nem sikerült ezt hiánytalanul bemutatni, de mintha a rendezői szándék sem erre hajlott volna.
A produkció a MET-es előadásokhoz méltó módon gazdag és sajnos éppoly üres is. A Larina-ház körül szép számú személyzet sürgölődik, akkor is jönnek-mennek, ha a szituáció intimitása megkívánná, hogy a szereplő(k) magányosak maradjanak. Kicsit kivagyi rendezés tehát, de akad néhány szép pillanata.
Ezek közül kiemelném a Triquet-jelenetet, melyben egy remek ízlésű karaktertenor, John Graham-Hall segítségével sikerült egy hosszú pillanatra megakasztani a levegőt a lehető legkevésbé szokványos helyen. Talán ott sikerült egyedül elgondolkodnunk a darab során a viszonyokról, emberi kapcsolatokról, hogy kik is valójában Tatjána, Anyegin és a többiek.
Akik közül széphangú, ám színpadon nagyon szimpla Olga volt Okszana Volkova, s Gremin herceg szerepében ismét elámulhattam, hogy ennyire sérült vocéval hogy csinálhatott ekkora karriert Alekszej Tanovitszkij (ezt pesti fellépésén sem értettem, tehát a hiba nyilván bennem van).
Piotr Beczala végre meggyőzött, Lenszkije többé-kevésbé a helyén volt. Az első felvonásban volt valami koherenciazavar közte és a dirigens között, ariettája olyan lassú volt, hogy szinte atomjaira esett szét, a szemüveggel való ügyetlenkedést én a rendezőnő számlájára írtam. De a második felvonásbeli Larina-estélyen már hírnevéhez méltó szenvedéllyel (elvakultan, ahogy kell) vetette bele magát a szituációba. Híres áriájap az este egyik zenei csúcsát jelentette.
Valerij Gergijev vezénylése sokat enyhült és mélyült. A szenvedélyből sokat vesztett, de ugyanakkor zenei tekintetben ennyire lírai Anyegin-előadással talán még sosem találkoztam.