Szép emberek a lépcsőfordulóban – A Figaro házassága Salzburgból

MOZART: Le nozze di Figaro

Ildebrando d’Arcangelo, Anna Netrebko, Bo Skovhus, Dorothea Röschmann, Christine Schäfer, Marie McLaughlin, Franz-Josef Selig, Patrick Henckens
Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor
Wiener Philharmoniker
Nikolaus Harnoncourt

Staged by Claus Guth
Directed by Brian Large

Universal / Deutsche Grammophon
073 4245

Szép hagyományai vannak Salzburgban a Figaro-játszásnak: a közelmúlt előadásaira gondolva meleg szívvel emlegethetjük fel a 90-es évek sztárszereposztású, hagyományos felfogású produkcióját Furlanettóval, Thomas Allennel, Dawn Upshaw-val, vagy éppen Takács Klárával Marcellinaként, esetleg Christoph Marthaler radikális, átértelmező, harsány és mulattató rendezését (ennek párizsi előadásáról a Momuson is értekeztünk). Most pedig itt van egy újabb, a svájci rendező-fenegyerek értelmezésénél nem kevésbé ellentmondásos, mégis gyökeresen eltérő előadás, melyet Claus Guth jegyez.

Az új salzburgi Figaro házassága az emberi gyarlóság egész tárházát vonultatja fel: kicsinyesség és féltékenység, hűtlenség és romlottság ad egymásnak randevút egy múlt század eleji polgári ház lépcsőfordulójában. A darab ugyanis itt játszódik, a hatalmas ablakon a szél befújja az elszáradt faleveleket, időnként egy-két döglött madár is a színpadra kerül, a beszűrődő napfény pedig – az aktuális napszaknak megfelelően – ezer színben világítja meg a teret. (A színpadi világítás, mint tudjuk, külön műfaj, amit ezen az előadáson mesterfokon űznek).

A rendezés nagy találmánya egy néma szereplő, bizonyos Cherubin felvonultatása, aki az emberi kapcsolatok irányítójaként és (meg)bonyolítójaként lép fel időről-időre. Ő az, aki feloldja a szereplőkben meglévő gátakat, összekuszálja a társas viszonyokat. Cherubin babaarcú fiatalember, azazhogy szárnyas angyal, ennek ellenére nem túl szimpatikus figura, a végén jól el is kergetik.

Az előadás másik „érdekessége”, hogy a főszereplők kivétel nélkül igen szép emberek. Nyilván tudatosan választották őket, hiszen a színpadon mindvégig jelen van az erotika, hol elfojtva, hol pedig szabadjára engedve, és bizony hitelesebb, ha ők adják arcukat és testüket a színpadi akciókhoz.

Mozart nem írta bele a műbe, talán csak érzékeltette, mindenesetre itt a Gróf és Susanna hol vadul csókolóznak, hol pedig lopva puszikat váltanak. Figaro erőteljes fellépésű sarmőr, aki fiatal kora ellenére többet látott már a kelleténél (nevezetesen neje hűtlenségét). A Grófné maga az elfojtott, perzselő vágy, harmadik felvonásbeli áriáját (Dove sono i bei momenti) lehet, hogy éppen ezért adja elő ilyen erőszakosan. Férjéről jobb nem is beszélni, a Gróf úr nyilvánvalóan pszichopatológiai eset, ösztöneinek képtelen gátat szabni, mégsem elég kemény a fellépése, egyre csak az arcát törölgeti többször használatos zsebkendőjével. Cherubino is meglehetősen gyámoltalan, közel sem az a magabiztos hódító, mint másutt.

Az énekes közreműködők a mai abszolút élvonal reprezentánsai: Ildebrando D’arcangelo, a szintén salzburgi Don Giovannihoz hasonlóan itt is tökélyre fejleszti az akrobatikus mutatványokat, és még vokálisan sem nagyon sebezhető. Negyedik felvonásbeli áriája (Aprite un po’ quegli occhi) igen emlékezetes kirohanás az ellenkező nem ellen. A dán óriás, Bo Shovhus remek figurát teremt a Gróf szerepéből, hangilag azonban néha okoz kínos pillanatokat is. Áriája (Vedró mentr’io sospiro) azonban így is figyelemre méltó produktum, pláne annak figyelembevételével, hogy szinte mindvégig Cherubin, akár egy kis ördög, szánkázik a hátán.

A hölgyekről csak a teljes elragadtatottság hangján illendő szólni: Anna Netrebko bájos, cserfes, minden lében kanál Susanna, Dorothea Röschmann pedig szomorú szemű, bámulnivalóan magabiztosan éneklő Grófné. Christine Schäfer nem először válik szinte eggyé Cherubinóval és művel csodákat a szerelmes apród szerepével. A mellékszereplők is egytől-egyig betéve tudják a dolgukat.

A produkció zenei irányítására Nikolaus Harnoncourt-t sikerült megnyerni. Közreműködése, nyilvánvalóan igen gondos betanító munkája hatalmas nyereség az előadás számára. A tempók talán kissé lassabbak a megszokottnál, ami érdekes módon leginkább a sokszor szépelgő, nem túl gördülékeny recitativók esetében feltűnő. Mindamellett az opera zenei szövete sok finom hangsúly felszínre hozásával, ugyanakkor a részletekben mégsem elveszve, kellően hatásosan szólal meg.

A Figaro házassága DVD-megjelenésével teljessé vált tehát a Mozart-22 projekt, azaz a 22 teljes, vagy töredékes, színpadra szánt Mozart-mű audiovizuális dokumentációja. Már csak a nagy számok törvénye miatt is akadnak jobb és rosszabb előadások, nagyszerű és kevéssé élvezhető produkciók. Ez a Figaro-felvétel örvendetes módon az előbbiek – szerencsére nagyobb számú – táborát gyarapítja.