Sarastro, a konyhafőnök (A varázsfuvola / Harnoncourt)

MOZART: Die Zauberflöte

Matti Salminen, Elena Mosuc, Julia Kleiter, Christoph Strehl, Ruben Drole, Eva Liebau
Orchester und Chor Der Oper Zürich
Nikolaus Harnoncourt

Directed by Martin Kušej

Universal / Deutsche Grammophon
2 DVD
073 4367

Van valami örök ifjúság Mozart utolsó operájában. Valami egyetemes, valami végtelen. Egyszerűen bármit elvisel. Még egyetlen remekművel sem találkoztam, amit ennyire széleskörűen fel lehet dolgozni. Belehelyezheted pusztaságba, zsúfolt nagyvárosba, szántóföldre, sivatagba, toronyház tetejére vagy akár futballstadionba, felruházhatod ókori, vagy kortárs külsővel, magyarázhatod realizmussal, bármely kedvenc filozófiai teóriáddal, szarkazmussal, humorral, vagy akár politikai mondanivalóval. Mindent elbír. Hiszen örökifjú.

Martin Kušej rendesen megdolgozta ezt a remekművet – meg se kottyant neki. A Zürichi Opera tavalyi produkciója már DVD-n kapható, így a magyar publikum is ámulva nézheti, hogyan vitték színre Mozart remekét Svájcban. Az eredmény lebilincselő, ugyanakkor részleteiben – gyaníthatóan – kevesek tetszését nyeri el.

Az előadásban Sarastro birodalma egy hatalmas, kopár falakkal szegélyezett épületrész. Leginkább üzemi konyhai előkészítőre emlékeztet, de nem mindig. Sarastro tehát a konyhafőnök lenne? Ezúttal nem mennék bele a rendezés aprólékos elemzésébe, ugyanis annyira összetett, hogy inkább meghagynám a T. Olvasónak. De szemelvényeket azért közlök:

Az Éj királynője például először Tamino képzeletében, helyesebben az álmában jelenik meg, olyannyira, hogy az ária végén még szeretkeznek is. (A megközelítés rendkívül hatásos, nem is értem, másnak miért nem jutott eddig eszébe.) A királynő második megjelenése sem kevésbé abszurd, akkor a jégszekrényből robban elő, aminek sörkészletét előzőleg Monostatos dézsmálta meg. S ha már itt tartunk: Monostatos amúgy olyannyira fekete, hogy időnként gorillaként is azonosítjuk. Papageno megjelenésekor maga van rács mögött, onnan vadászná a szabad madarakat. A Sprecher (nálunk: Öreg pap) alakítója pedig egy vívómester. Hát, akár az is lehet, legalábbis, mire a cselekményben ideérkezünk.

S hogy miért lebilincselő mindez? Azért, mert Kušej rendezése végletekig kidolgozott és pontosan végigvitt alkotás. A gondolatot vitathatjuk, de a perfekt kidolgozás és a csapatmunka minősége főhajtásra késztet.

A zenei megvalósítás sem kevésbé igényes. Fő felelőse Nicolaus Harnoncourt, akinek legfőbb érdeme, hogy megtisztítja Mozart művét az évszázadok alatt rárakódott penészes pátosztól. A zenei szövetek karcsúak és kifinomultak – még a korábban oly grandiózusan megszólaló kórusjelenetek is. Világos és áttetsző hangon szól mindvégig Papageno, Ruben Drole rendkívül szellemes produkciójában. Monostatos alakítója, Rudolf Schasching mindvégig suttogva énekel (ami nem lehet könnyű), míg az egy tömbből faragott karakterek megjelenítésének nagymestere, a Sarastrót életre keltő Matti Salminen is könnyedén és lazán szólaltatja meg szólamát.

Taminóként Christoph Strehl nincs igazán könnyű helyzetben, s nemcsak azért, mert Fritz Wunderlich után eleve reménytelen feladat vár rá, ennél fontosabb, hogy az amúgy szimpatikus énekes láthatóan idegenkedve mozog a különös színpadon. Párját a nemrégiben nálunk is megismert Julia Kleiter énekli, színesen, végtelenül biztos technikával. Papagena alakítója, Eva Liebau remek színésznő. Némiképp csalódást okoz viszont a nagynevű Elena Mosuc. Számára Harnoncourt tempói érezhetően lassúak, így virtuóz koloratúrái inkább egyenetlenek, mondhatni akadozóak. Alakítása így nem igazán teljes értékű, viszont megsejthetjük, milyen is egy igazi drámai koloratúra hanganyag.

Amiért tehát mindenképpen ajánlom ezt a felvételt, az Kušej sok gondolatot és filozófiát tartalmazó, izgalmas, és persze vitatható rendezése. De ismét hangsúlyozom: A varázsfuvolát ez a legkevésbé sem ingatja meg. Örökifjú.