San Tomaso (Pizzetti: Gyilkosság a katedrálisban)

PIZZETTI: Assassinio nella cattedrale

Ruggero Raimondi (Thomas Becket)
Paoletto Marrocu, Sonia Zaramella, Luca Casalin, Saverio Fiore, Filippo Bettoschi, Elia Fabbian, Salvatore Cordella, Massimiliano Valleggi, Antonio De Gobbi, István Kovács
Coro ATER
Coro di voci bianche del Conservatorio Piccinni di Bari
Orchestra Sinfonica della Provincia di Bari
Piergiorgio Morandi

Universal / Decca
074 3253

Ildebrando Pizzetti (1880–1968) az olaszok által „nyolcvanasok”-nak nevezett zeneszező-csoport tagja volt. Neve kevéssé vált ismeretté mint társai közül Respighié, Malipieróé, vagy Caselláé, sőt az egyik internetes oldal nem éppen jóindulatú minősítése szerint személyét csak a Gyilkosság a katedrálisban című operája emeli ki a „futottak még” kategóriából.

Az opera alapjául T. S. Eliot hasonló című, 1935-ben bemutatott, II. Henrik angol király és Becket Tamás canterburyi érsek közismert konfliktusáról szóló drámája szolgált, amely a múlt század közepén igen népszerű volt, a belőle készült film több értékes díjat nyert. (Érdemes megemlíteni, hogy az 1951-ben készült film zenéjét Lajtha László szerezte, aki később a filmzene anyagából állította össze III. szimfóniáját.)

Eliot mellőzi a király és egykori kancellárja történetének kronologikus bemutatását, nem látjuk Henrik és Tamás barátságát, Tamás kancellári működését, vonakodását az érseki kinevezés elfogadásával kapcsolatban, nem leszünk tanúi a király és az időközben a kancellári címről lemondó és minden képességét az egyház érdekének szentelő érsek vitáinak – pedig ezek nyilván ragyogó jelenetek lennének egy hagyományos dráma számára. De Eliot nem hagyományos drámát, hanem moralizáló színdarabot írt, amely leginkább a misztériumjátékokra emlékeztet.

A színdarab kezdetekor már túl vagyunk Tamás hétéves franciaországi száműzetésén, Eliot drámája ott indul, amikor az érsek visszatér Canterburybe. Lenyűgöző öniróniával maga Eliot így foglalta össze darabja cselekményét: „Egy ember hazatér, annak tudatában, hogy megölik. És megölik.” Mi tölti ki tehát a színmű két felvonását és közjátékát? Eszmefuttatások a hit melletti kitartásról, a tudatosan vállalt mártíriumról, az öncélú hatalombirtoklás értelmetlenségéről, az egyszerű emberek szeretetéről és hétköznapi félelméről, a hatalom kiszolgálóinak földhözragadt szemléletéről.

Azt hiszem, kevesen gondolnák, hogy ez a színmű operaszínpadért kiált. Pizzetti így gondolta, nekilátott – és nyert! Zseniálisan rövidítette le a szöveget, vérbeli operakomponistaként érezve, hogy milyen hosszú eszmefuttatásokat visel el a zenés színpad. Ráérzett, hogy – ha már a drámából teljességgel hiányoznak a női szereplők – a görög sorstragédiákban megszokott funkciójú kórusból ki kell emelni két karvezetőt, szólóikkal, kettőseikkel alakítva ki a hangszínek egyensúlyát. Elhagyta a zárójelenetet, amelyben a gyilkosságot végrehajtó négy lovag „magyarázza el” tettének ésszerű okait a közönségnek (pedig ezeken a magyarázatokon a ma is érvényes áthallások révén a dráma olvasásakor igen jól lehet szórakozni). Tamás halálával, s azt követő rövid könyörgéssel igazán hatásosan zárul az előadás.

A DVD-t elsőre nézve kissé megdöbbentett, mennyire olasz lett a darab. Az előadást a bari Szt. Miklós-székesegyházban rendezték, amely Tamás meggyilkolásának ideje (1170) körül épült. De mennyire más egy itáliai székesegyház, mint egy angliai! A szöveg olasz, s azt hiszem, felesleges ecsetelnem az angol és az olasz nyelv hangsúlyozási, hanglejtési különbségeit. S természetesen maga a zene is az olasz opera hagyományait követi. Rövid idő után azonban sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy amit látok, olasz opera, mely történetesen Angliában játszódik (annyi más társával együtt...). Innen kezdve semmi sem zavarta a műélvezetet.

Pizzetti zenéje nagyszerű – és könnyen követhető. Keletkezési idejéhez mérten feltűnően konzervatív, leginkább a verizmus zenei vívmányaira támaszkodik. Más XX. századi operákkal ellentétben egyértelműen az énekesekre bízza a mondandó közvetítését, bár a rövid zenekari közjátékok is nagyon szépek. Az énekszólók és a kórusok deklamációja hihetetlen pontossággal követi a szöveg jelentését. Legjobban sikerült részei – olasz operához méltóan – a nagy összecsapások, az első és a második felvonásban egyaránt. Nagyon szép a közjátékot (Tamás karácsonyi prédikációját) megjelenítő monológ is. A mű zeneileg legtökéletesebb része az utolsó három jelenet: a gyilkosok megjelenése (a zeneszerző zseniálisan építette be az ősi Dies Irae témát), Tamás vértanúsága és a záró könyörgés.

Az előadás legnagyobb erőssége Ruggero Raimondi. Még soha nem láttam, hallottam ennyire a szereppel azonosuló alakítását! Igaz, hangjának már van egy kis fátyolossága, de furcsa is lenne Becket Tamás szerepében egy fényesen zengő fiatalos basszust hallani. Sokszor az volt az érzésem, Pizzetti mintha rá szabta volna a szerepet. Színészi gesztusai – természetesen – visszafogottak, mindig a cselekmény által megköveteltek.

Tamás mellett az összes többi szerep másodlagos, jól jelzi ezt, hogy a karaktereknek nincs nevük. Csak első és második karvezető, kísértő, lovag megnevezések állnak a színlapon. Az előadás egyik erőssége, hogy valamennyien remekül helytállnak. Talán érdemes kiemelni a két karvezető hölgy nevét: Paoletto Marrocu (szoprán) és Sonia Zaramella (mezzo). A kísértők, illetve a lovagok szerepeit ugyanaz a négyes alakítja – emlékezetesen.

Az operában nagyon nagy szerephez jutnak a kórusok. Szemmel láthatóan odaadással énekelnek, és zeneileg jól oldják meg feladatukat. Talán a női kórus létszáma lehetne egy kicsit nagyobb, a templom – egyébként nagyon jó – akusztikájában olykor nem elég átütő a hangjuk. A zenekar (nem is tudom, a „Bari tartomány zenekara” hivatásos együttes-e, vagy netán az alkalomra erősítettek meg egy lelkes helyi amatőr testületet) egy-két feledhető gikszertől eltekintve kitűnően játszik. A karmester, Piergiorgio Morandi szépen összefogja az együttest. Néhány pillanat adódik csak, amikor egy kicsit nagyobb dinamika talán jót tenne.

Az operát élőben vették fel. Daniele D’Onofrio rendezése a témához és a helyszínhez illően egyszerű, lényegében hibátlannak nevezhető. Kiemelkedően szépnek érzem, hogy a gyilkosságot – valamiféle véres szurkálási jelenet helyett – a lovagok kardjainak Tamás teste előtti keresztezésével szimbolizálják. Az új szereplők a közönség és az előttük elhelyezkedő zenekar sorai közül érkeznek a szentélybe, ahol a cselekmény játszódik. A női és a férfikórus a szentély két oldalán áll. A jelmezek egyszerűek, de a színezésük sokatmondó. A világítás az üvegablakokon beszűrődő napfény hatását érzékelteti. Az élő felvétel egyes jeleneteihez rövid, visszafogott külső képeket kevertek, amelyek közül különösen jól sikerültek a lóháton érkező gyilkosok sziluettjei.

A DVD jó szívvel ajánlható minden zenebarátnak – még azoknak is, akik számára az operairodalom Puccini halálával véget ér...

Pizzetti operáját a bemutató utáni évben tekintette meg Karajan. Annyira megtetszett neki, hogy német nyelvű változatát Bécsben is bemutatta, Hans Hotterrel a címszerepben. A londoni bemutató mérsékelt sikert hozott, talán mert az angol közönség 1962-ben már modernebb zenét várt. Még néhány amerikai előadás, és az opera lassan lekerült a színlapokról. Remélem, a mostani produkcióval újraéled – és nem csak rövid időre!