Rheingold a Metből

Richard Wagner: A Rajna kincse
James Morris - Wotan
Christa Ludwig - Fricka
Sigfried Jeruselem - Loge
Eckehard Wlashchiha - Alberich

Metropolitan Opera Orchestra
Vez.: James Levine
Rendezte: Otto Schenk
Deutsche Grammophon DVD

Az operaház homlokzatának külső képével kezdődik a film, majd a szereplők névsora után a leengedett függöny előtt kezd halkan zúgni a Rajna folyásának zenei megjelenítése. Amikor felmegy függöny, a Wagner által előírt zöldeskék, füstös gomolygást látjuk, előtérben a fallikus szimbólumot idéző sziklával, amely körül - többé-kevésbé szintén Wagner instrukciói szerint - lebegve úszkálnak a sellők. Ebből az következik, nem olyan előadást látunk, amely azzal akarja magára felhívni a figyelmet, hogy forradalmian újraértelmezi a darabot. Sőt, tovább nézve a történetet, inkább az tűnik fel, még az alapvető értelmezés is hiányzik a rendezésből.

A szereplők jönnek-mennek, csak annyit, és úgy mozognak, hogy többé-kevésbé ott legyenek, ahol éppen énekelniük kell. A sellők azért megpróbálnak vízi lebegést imitálni - néha nem is rosszul -, és Loge, aki a tűz istene is, az átlagosnál többet izgelődik-mozgolódik, és ennyi. A hagyományőrző jelleget tovább erősítik a jelmezek, amelyek, ha talán nem is pontosan olyanok, mint százegynéhány éve mondjuk Bayreuthban, nem mondanak ellent annak, amit ehhez a műhöz képzelnénk. Ezen nem változtat az sem, hogy Loge és az óriások akár a Star Trek valamelyik epizódjába is besétálhatnának, ennyi ráismerési élményt a New-York-iak is kaphatnak, ha már valami komolyabb elvonatkoztatást, úgy látszik, nem bírnának elviselni.

Díszlet alig van, sziklák, barlangok, háttérben néha a Wallhalla. Kevéssé ijesztő a tűzokádó Alberich-sárkány, túlságosan menetrendszerűen tör elő torkából a szikraeső, és az arany is lehetne súlyosabb, ha már körülötte forog a történet.

Közben - Wagnerhoz méltóan - vastagon és meghatározóan szól a zenekar, amely James Levine vezényletével az előadás erősségének bizonyul, végig hibátlanul (na jó, a kötelező kis kürt hamisságokkal), és meghatározó minőséggel szolgálja az operai élményt.

De azt is mondhatjuk, végül is az operáért az énekesek a felelősek. Wotant James Morris énekli, aki a kísérőfüzet tanúsága szerint, már a fél világot körbeénekelte ebben a szerepben.
Itt is meggyőzőnek tűnik, ha nem is feltűnően jónak. Feleségét Christa Ludwig alakítja, aki az ötvenes évek eleje óta áll az operaszínpadokon, így nem csoda, hogy torkából a felvétel idején már kiravaszkodta az aranyat az idő Alberichje. Logét Siegfried Jerusalem hozza, színészi és hangi formában is kitűnve a többiek közül. Az óriások esetlenül szomorkás kinézetét Matti Salminen basszusa erősíti.

Az első jelentben a sellők és Alberich játéka, éneke többet ígért az előadás egészére nézve, amely végül is a statikusság unalmába fulladt. Nem arról van szó, hogy valami erőltetett modernizálással frakkos isteneket kívánnék szaladgálni látni a színpadon, de a külsőleg látszólag meseszerű történet mögött rejlő költészet valahogy sehogy sem akar kisugárzódni az előadásból. Lehet törekedni Wagner instrukcióinak szinte maradéktalan megvalósítására - az is hordoz épp elég üzenetet -, de a varázs bizony elmarad.

Ettől függetlenül, marad az előadás legnagyobb erénye, amely - gondolom ez a ciklus többi darabjára is érvényes - megpróbál olyan közel lenni Wagner szándékaihoz, amennyire csak lehet, így akik csak ismerkedni akarnak a Ringgel, jó alaphoz jutnak.