Reich és New York (Steve Reich’s City Life – DVD)

Steve Reich’s City Life
Creation and performance of a work inspired by sounds of New York City
A film by Manfred Waffender

Ensemble Modern
Sian Edwards

Warner / NVC Arts
2564 69907-5

Nyakatekerten hangzik, de kétségtelen, hogy ma már az avantgárdnak is van tradíciója, amire hivatkozni lehet, amihez lehet és érdemes visszanyúlni. Lassan száz éve, hogy az éppenséggel avantgárdnak nem nevezhető, de invenciózus Gershwin autódudát szólaltatott meg az Egy amerikai Párizsban című műben, aztán jöttek az igazi nagy kísérletezők: Varese a szirénáival, Antheil a repülőgép-légcsavarokkal, Cage a rádióval. A XX. századi ember életének mindennapi kulisszája a folyamatosan növekvő zaj (a szakemberek zajszennyezésnek nevezik), miért volna tehát meglepő, hogy ez helyet kap a zene szövetében is?

A kilencvenes évek robbanásszerű informatikai fejlődése – egészen konkrétan az egyre jobb samplerek megjelenése – lehetővé tette azt is, hogy a zeneszerző, az előadó átlényegítse a zajokat. Hogyan is történik ez? Ma már azt mondjuk: egyszerűen. A szerző a gyűjtött hangmintákat digitálisan rögzíti a samplereken, amelyek képesek arra, hogy a legegyszerűbb parancsvezérléssel – például egy szintetizátorbillentyű lenyomásával – zenei hangot képezzenek belőlük. Magyarán, ha mondjuk a szerző egy mikrofonnal rögzít egy kimondott szót, akkor az a C billentyű lenyomásával C hangként szólal meg, és így tovább, sőt hangzatok épülhetnek fel belőle, kaphat torzítást, visszhangot, zengetést, felhasználható ritmusok létrehozására és még nagyon sok mindenre.

A popzene az első pillanattól kihasználta samplerekben rejlő lehetőséget, de nem kellett sok időnek eltelnie, hogy az úgynevezett komolyzenében is kiérlelődjenek az ezek által inspirált művek.

Ezt a lehetőséget használta ki Steve Reich is, amikor 1995-ben megkomponálta City Life című darabját, amelynek öt tételét a kilencvenes évek New Yorkjának zajokból és zörejekből összeálló lüktetése inspirálta. Hallunk itt emberi hangokat, autóriasztókat, légkalapácsot, dudát, hajókürtöket, CB-rádiós üzeneteket és sok egyebet.

Szó sincs azonban arról, hogy Reich darabja valamiféle felturbózott hangkollekció volna. A mű két fuvolára, két oboára, két klarinétra, két zongorára, két samplerre, három (vagy négy) ütősre és vonósnégyesre íródott. A City Life valójában a klasszikus hangszerekre komponált zenével próbálja megragadni ezt a különleges városi hangkavalkádot, amely zene szövetébe belesimul néhány, a samplerek által az említett módon átlényegített nem zenei eredetű motívum. Mindez Reich jól felismerhető zenei univerzumán belül történik, amelynek alapstruktúráját ma is a repetíció határozza meg.

A City Life koránt sem okoz akkora meglepetést, mint a maga idejében a Clap Music, a Drumming, vagy a talán legfantasztikusabb Reich-darab, a Tehillim, de kétségtelen, hogy átgondolt, következetes műről van szó.

Ami sajnos nem mondható el Manfred Waffender filmjéről. A rendező 1995-ben a ZDF számára késztette el a Steve Reich’s City Life című hatvanperces televíziós produkciót (ez került DVD-re 2007-ben), amelynek alapötlete egészen egyszerű: a film első felében bemutatni a mű születését a bemutató napjáig, a második részben pedig rögzíteni az előadást.

A második rész profi, igazán izgalmas koncertfilmet láthat a néző. Az első szakasz azonban végtelenül hamis és mesterkélt. Aki volt már színházi vagy zenei próbán, rádiófelvételen, ilyesmin, az tudja, hogy ott vérnek folyása van, anyázás, verejtékezés, vagy éppen teljes közöny, amíg a vonósok elöl bénáznak, az üstdobos a bőrre terített autósújságot olvassa. Nem is beszélve azokról a pillanatokról, amikor vagy a szerző kap hisztériás rohamot, vagy valamelyik előadó. Ezzel szemben Waffender filmjén azt látni, hogy Steve Reich mindig intelligensen megmondja a tutit a soron következő tételről, vagy éppen New Yorkról, az Ensemble Modern zenészei pedig a Mindent tudni akarok! című szovjet ismeretterjesztő sorozat szellemében isszák a mester szavait, valamint zokszó nélkül játsszák újra és újra a kért részeket. Waffender filmjének semmi köze a néző beavatásához, tökéletesen meg akar felelni annak az elvárásnak, amelyet a néző a zenészekről kialakított, és amelyet a zenész sugározni szeretne magáról. Ezt a munkát talán a promóciós werk kategóriába lehet besorolni.

Végezetül hadd szóljak a film egy nagy talányáról. A művet 1995-ben mutatták be, a koncertfelvétel a frankfurti Alte Operben készült március 12-én. Több internetes oldalon ellenőriztem, a film is adásba került még abban az évben. Ennek ellenére a filmben a koncert helyszínén nyilatkozó Reich azt mondja, a City Life zárótételét azok a felvételek inspirálták, amelyek a megtámadott World Trade Centerben mentést végző tűzoltók és a központ közötti információcserét rögzítették. Többször megnéztem ezt a jelenetet, tényleg ezt mondja. Aki ezt a titkot nekem megfejti, cukrot adok érte.