Rediscovered (Berlioz / Gardiner)

Berlioz Rediscovered

Symphonie Fantastique
Messe Solennelle

Donna Brown, Jean-Luc Viala, Gilles Cachemaille
Monteverdi Choir
Orchestre Révolutionnaire et Romantique
John Eliot Gardiner

Universal / Decca
074 3212

Arról megoszlanak a vélemények, hogy historikus előadást jobb-e hallgatni, vagy hagyományost, de hogy nézni sokkal érdekesebb a korhű zenekarokat, az biztos! Figyelve a régizenei együttesek koncertjeiről készült felvételeket, mindig úgy képzeltem, hogy az itt muzsikáló zenészek tulajdonképpen valamiféle remeteéletet élő manók, akik rejtett zugaikban harmonikus szimbiózisban élnek féltve őrzött hangszereikkel. Koncert idején hetykén előbújnak kis hobbit otthonaikból, elkápráztatnak minket azzal, amit igazán csak ők tudnak, majd megint visszabújnak.

Talán minden zenekarról lehetne pszichológiai, szociológiai tanulmányt írni, de ami a historikus hangszereken játszó zenészek szivárványos sokszínűségét illeti, az valóban káprázatos! Pár perc alatt kiválaszthatjuk magunknak kedvencünket; hogy most ez a sportosan izmos nagybőgős hölgy lesz-e, vagy a sárkányfej végződésű (!) tubát megszólaltató ősz öregúr, vagy valaki más a tarkabarka társaságban, azt ki-ki eldöntheti magában.

Mindenesetre, amikor John Eliot Gardiner 1989-ben megalapította a Forradalom és Romantika Zenekarát, akkor kissé szirupos nevével is egyértelműen helyére tette együttesét: historikus zenekar, amelynek repertoárja azonban a XIX. század elejétől datálódik. (Ugyanezen társulaton belül az 1978-ban, szintén Gardiner által életre hívott Angol Barokk Szólisták hivatottak az ennél korábbi korok zenéjének előadására.)

A zenekar életében Hector Berlioz művei sarkalatos jelentőségűek. A DVD-n szereplő két mű előadásán túl fontos mérföldkőként tartják számon a Jézus gyermekkora 2003-as londoni megszólaltatását és a Trójaiak húzás nélküli színrevitelét Párizsban.

Nem akarnám a nagyérdeműt személyes kötődéseimmel terhelni, de annyit mindenképpen elárulok, hogy a Fantasztikus szimfóniához fűződő kapcsolatom az idők során nem mindig volt problémáktól mentes. Berlioz remeke csak valahonnan partvonalról birizgálta érzékeimet. Valahogy nem állt össze a kép, meglehetősen sokáig. Zseniális és hatásos témákat, dallamokat hallottam, majd elnyújtottnak tetsző és jellegtelen összekötő zenéket. Valójában volt valami idegenkedés bennem az egésztől, amit, belátom, nehéz lenne megmagyarázni. Alighanem arról lehetett szó, hogy elsősorban a mindenben „más” Berlioz öntörvényű kompozíciós építkezése, hiányos zenei képzéséből és főként mindent felforgatni kész személyiségéből fakadó számos különös megoldása tűnt fel elsőként, nem pedig a darab színessége és magával ragadó sodrása. Talán megengedhető ezzel kapcsolatban még egy személyes gondolat: hosszú évek, sajnos már évtizedek tapasztalata, hogy sok olyan dologról, ami eleinte viszolygást, teljes elfordulást, de legalább is ellenérzést váltott ki belőlem, utóbb valamilyen váratlan fordulat következtében kiderült, hogy nagyon is nekem találták ki. Legyen ez foglalkozás, hobbi, vagy épp műalkotás. Kedvenc kedvteléseim nagy része ezen svédcsavar útján lett nagyon is az enyém. Úgy fest, a Fantasztikus szimfónia is ezt az utat járja be. Hozzáteszem, még nem érkezett meg teljesen, de célegyenesben van. És pontosan az a tényező játszik ebben kulcsszerepet, ami miatt korábban ferde szemmel tekintettem a műre; a darabot minden ízében átjáró hatalmas és kérlelhetetlen szubjektum.

Vannak művészek, írók, festők, zenészek, és ezen belül komponisták, akik a művészi kifejezést javarészt csakis saját személyiségükön keresztül tudják megvalósítani. Egyszerűbben szólva életművük bizonyos szeletei kizárólag saját magukról szólnak. Amikor olyan témát dolgoznak fel, ami látszólag univerzális, akkor is az egész át van eresztve saját egójuk szűrőjén. Ha valami, akkor a Fantasztikus szimfónia ilyen. Kétségtelen, hogy a művet egy utólag cseppet sem magasztosnak tűnő szerelmi hisztéria ihlette, bár ez ma már csak érdekesség. A lényeg a darabot végigkísérő személyes, öntörvényű szenvedély, és az idée fixe – egyike a zenetörténet legjelentősebb, és követők hadát toborzó újításainak.

Gardiner és zenekara nagyszerű katalizátornak bizonyul ezen az 1991-es koncerten, ami egyébként a premier helyszínén, a Párizsi Konzervatórium halljának meglehetősen kicsi pódiumán szólalt meg. Pedig bizonyos értelemben a darabot egyáltalán nem egyszerű előadni. Tele van olyan gesztusokkal, váratlan kitörésekkel, hangszercsoportok átmenetileg szokatlan együttzenélésével, hogy rutinból aligha lehet ezeket problémamentesen abszolválni. E koncert legnagyobb erénye a minden részletre kiterjedő kidolgozottság és cizelláltság. Berlioz zsigeri hangulatváltásai a legvégsőkig átgondolt és koncentrált előadói kvalitással és magabiztossággal szólalnak meg. Például sok, kevésbé ambiciózus hangversenyen halljuk a timpanik játékát egyfajta töltelékszerepre, a hangzást összefogni hivatott dübörgésre kárhoztatva, itt viszont a lehető legnemesebb feladat jutott nekik, elsöprő erejük és a zenei szövetbe integrálódásuk cseppet sem öncélú. Ugyanígy kiemelném a rezek érces, mégis hibátlan és nemes fényét is, de tulajdonképpen hiba volna kihagyni bármelyik hangszercsoportot, és ez mindenképpen Gardiner érdeme.

Az igazi nagy élmény a DVD-n mégis a Messe Solennelle előadása.
A fiatalkori darab egyike azoknak, melyeket Berlioz később megsemmisített. Szerzője heves mentalitására jellemző, hogy ugyanezen lendülettel az enyészetbe küldött egy operát, egy kantátát és még pár ifjúkori próbálkozást. Mivel azonban a Messe-t kétszer is előadták, volt esélye a túlélésre: Berlioz nem tudott minden egyes kottapéldányt elégetni, ám másfél évszázadra így is hibernálódott a darab.

Berlioz Rediscovered. Ez a kiadvány címe. Gardiner és zenekara már a Beethoven-ciklus kiadásakor is az újrafelfedezés, talán újraértelmezés húrját pengette meg, itt azonban van egy ennél konkrétabb jelentéstartalma is az üzenetnek: a lemezen a mise első modernkori előadása tekinthető meg, amit 1993-ban tartottak meg a Westminster katedrálisban. Ez persze önmagában nem sokat jelent, sokkal fontosabb, hogy a húsz esztendős francia fiatalember által írott mű a szárnyaló fantázia és alkotói energia ékes lenyomata. Hagyjuk a rébuszokat: a Messe Solennelle első hallásra teljesen elvarázsolt. Ha Berliozról olvasunk vagy hallunk valamit, minduntalan ilyen szavak kerülnek elő, mint újító, forradalmár, sziporkázó, szárnyaló fantázia meg hasonlók. Azt hiszem, én magam is elsütöttem néhány ilyesmit eddig, de annyit használják az ilyen kifejezéseket megalapozottság nélkül, általánosságok pufogtatására, hogy ezek a szavak már súlyukat vesztették. Most azonban lőn csoda, a világ kerek, minden a helyére került: a Messe Solennelle nagyon jó példa arra, hogy az alkotóról kialakított képet igazolja.

Ha a nyitó tételt, a Kyriét úgy jellemzem, hogy döbbenetes, akkor nagyon haloványan fogalmazok. A zene lágy folyamatába ütemesen befészkelődő vonós és rézfúvós tüskék önmagunkban valami nagyon szubjektív szakrális hangulatot keltenek. Aztán a tétel végén olyan háromperces dinamikai- és tempófokozás hangzik el – Bruckner nagy formai játékai előtt 40-50 évvel! –, amitől a lélegzetem is elakadt. A Gloria tételt elég lett volna akár némán figyelni: Gardiner valósággal táncra perdült. A Resurrexit aszimmetrikus ritmikája, színesen váltakozó zenei karakterei azt a Hector Berliozt vetíti elénk, aki legszívesebben magához ölelné az egész világot.
És persze sorolhatnánk tovább.

Nyilván vannak olyanok, akik hajlamosak lesznek inkább a Messe hibáira, hiányosságaira rámutatni, mégsem szégyellem kijelenteni, hogy számomra az egyik legmélyebb zenei felfedezést jelentette, amelyet valaha átéltem.

A három énekes szólista közül messze a kanadai szoprán, Donna Brown produkciója tetszett a legjobban. A kellemes megjelenésű hölgy hangja nem a misztikus ködből elősejlő titokzatos szopránokéhoz hasonló, sokkal inkább fényes, egyenletes hangszín az övé. Végig együtt zenélt a zenekarral, és egy pillanatra sem esett kísértésbe, hogy túlénekelje azt. A tenor Jean-Luc Viala szép orgánummal bír, bár néha egy hangyányit az erőlködés érzetét keltette. A jó nevű basszista, Gilles Cachemaille nem az az elsöprő hangú énekes, a voce inkább lágy, világosabb tónusú, mindemellett kellemes. Itt-ott egy-egy jól irányzott berliozi felkiáltásnál számon lehetne rajta kérni a maradéktalan tisztaságot, de ember legyen a talpán, aki e nehéz szólammal könnyebben elbír.
A Monteverdi Kórus példamutató egységben, és – az arcokat nézve – megejtő lelkesedéssel támogatta a produkciót.

Nem mondhatni, hogy a Messe Solennelle 1993-as, premierrel felérő előadása után sorjáznának a mű egymást követő lemezfelvételei és előadásai, bár 1996-ban pl. a Zenekadémián is felcsendült a darab.
Ez a DVD többek között épp ezért is igazi csemege.