Parsifal, Haitink, Salminen (Zürichi Parsifal DVD-n)

WAGNER: Parsifal

Christopher Ventris, Yvonne Naef, Michael Volle, Matti Salminen
Chor und Orchester der Oper Zürich
Bernard Haitink
Staged by Hans Hollmann

Universal / Deutsche Grammophon
2 DVD
073 4407

A komolyzene fogyasztásának első főtétele szerint akármilyen élő zenei élmény magasan felülmúlja a konzerv élvezeteket. Minden próbálkozás az akkor és ott élményének reprodukálására, vagy akár csak megközelítésére – legyen szó Super Audio CD-ről, Blu-Ray képminőségről, Dolby Digitalról vagy éppen 5.1-ről – ügyes, ámde gyakran hiábavaló kísérlet arra, hogy felidézze az emberben a hangversenyterem vagy operaház műviségében is természetes viszonyait, az ismerős szagokat, hangokat, érzéseket. Még a másnapos, büfés sósperec is jobban esik, mint akármilyen frissiben sült cukrászipari költemény otthon a fotelban.

Cseppet sem véletlen, hogy mindez az új zürichi Parsifal-DVD kapcsán merül fel bennem: sok élő Parsifal-élmény után (megjegyzendő: közel sem volt mindegyik makulátlan előadás) ez a produkció a tévén illetve számítógépen keresztül sokkal inkább gyengítette, mintsem erősítette a köteléket köztem és Wagner utolsó zenedrámája között. Pedig egyáltalán nem rossz ez a produkció, csak éppen nem is jó, vagy inkább úgy fogalmaznék, nem is nagyon jó. Megvan benne a potenciál, főként zenei oldalon.

Az operadirigáláshoz öt év önkéntes száműzetés után visszatérő agg hollandus, Bernard Haitink értő és érző irányításával a zenekari textus páratlan szépségében bontakozik ki, és az ügyhöz sikerült megnyerni a jelenkor, de az is lehet, hogy minden idők legnagyobb Gurnemanzát, Matti Salminent is. A finn óriás ezúttal is szenzációs, sosem játszik, egyszerűen csak ott van a színpadon, mégis tökéletesen azonosul a szereppel, maníroktól mentes éneklését pedig tanítani kellene.

Christopher Ventris Parsifalja is márka a nemzetközi operaéletben, tisztességgel el is énekli a szólamot. Néhány magas hangot leszámítva Yvonne Naef is ezt teszi, Kundry szerepében, ám amíg ez az előbbinél elegendő, az utóbbinál kevésnek éreztem. Michael Volle Amfortasként nem annyira hősi, mintsem tépelődő és szenvedő, az alakítás azonban mégis helyénvaló. Rolf Haunstein Klingsorja a lemezen keresztül kissé erőtlennek tűnt.

A zenei megvalósítás tehát rendben van, a rendezés (Hans Hollmann munkája) azonban nem sok örömteli momentummal szolgál. Pozitívuma, hogy nagyjából eljátszatja azt a kevés játszanivalót, amelyet Wagner előírt a négy és fél órára. Negatívuma, hogy semmilyen intellektuális avagy érzelmi pluszt nem ad hozzá a darabhoz. Félreértés ne essék, nem kiáltok Schlingensiefet vagy Herheimet, ám Hollmann meglehetős minimalizmusban fogant rendezése, amely alaposan leegyszerűsíti, és ezáltal sok helyütt érdektelenné teszi a művet, bizony alaposan alulmarad például a Budapesti Wagner Napokon látható, a szükségből is erényt kovácsoló Szemerédy/Parditka-féle félig szcenírozott produkcióval szemben.

A zenei szempontból erős produkciót jócskán lerontja az ingerszegény rendezés (gyanítom, ezen a véleményemen az előadást élőben látva sem változtatnék), így ez a zürichi előadás inkább hallgatni-, mint néznivaló. A mai világban persze lehet, hogy ennek is örülni kell.