Papírforma és operatörténelem (Traviata / Fleming)

VERDI: La Traviata

Renée Fleming, Rolando Villazon, Renato Bruson
Los Angeles Opera Orchestra and Chorus
James Conlon

Staged by Marta Domingo
Directed by Brian Large

Universal / Decca
074 3215

Nincs mese, a Traviata elpusztíthatatlanul népszerű opera. Kutyafuttában is több mint 80 piaci forgalomba került felvételét számoltam össze. S mellettük se szeri, se száma a frissebb és még frissebb premiereknek. Persze azért sok új már nem tud felszínre kerülni.

A maga idejében a Traviata azzal dobott nagyot, hogy a ködös múlt helyett (akkor) nagyon is modern és húsbavágó témát dolgozott föl. A képmutató polgárság kritikája addig operaszínpadon még sosem jelent meg ilyen aktuálisan. Jellemző, hogy a mű 1850-ben játszódik (Párizsban), a bemutató éve pedig 1853 volt (Velencében). Persze megbukott, de bő évvel később egy másik velencei színház már sikerre vitte. Azóta járja megállíthatatlan diadalmenetét a nagyvilágban.

Mi most a Universal legújabb DVD-jén a Los Angeles-i Opera előadását csudálhatjuk meg. A tavaly bemutatott, a washingtoni és a liège-i színházzal közös produkció rendezője Marta Domingo volt. Minimális rosszmájúsággal megállapíthatjuk, hogy világsztár tenorista férjét kísérgetve nyilván számos Traviata-előadással találkozott már, melyeknek egyféle szintézisét láthatjuk most viszont. Kicsit sajnáljuk is, hogy az isteni Plácido jóval többször lépett színre Franco Zeffirelli keze alatt, mint mondjuk Götz Friedrich rendezésében. Ugyanis így most kapunk egy szép meséskönyvet, gyönyörű és üres díszletekkel, jelmezekkel (tervező: Giovanni Agostinucci), de a főhősök jelleméből csak annyi derül ki, amennyit előadójuk hozzá tudott tenni, az őket körülvevő környezetről (hívhatjuk társadalomnak is) pedig tulajdonképpen semmi.

Az egyetlen – rém bizonytalan – önálló rendezői gondolatra egészen a IV. felvonásig kell várni, amikor a farsangi vigasság kívülről beszűrődő félpercnyi zenéje alatt a haldokló Violettát váratlanul elárasztja a szárazjég füstje, s egy cilinderes, frakkos alak besegíti az ágyba, majd egy gyors puszit nyom a homlokára. (A Halál csókja?) Utána a szokott mederben zötyög az előadás. Ha csak ennyi jutott a rendezőnő eszébe, akkor ezt is nyugodtan elhagyhatta volna. Mindegy. Senora Domingo tisztességesen leütemezi a darabot, mindenki a megfelelő helyen jön be és megy ki, a szereplők nem ütköznek össze a színpadon, de az előadás ettől bizony nem lesz az operatörténelem része.

Mint ahogyan nem lesz az újdonász tenoristától, a harmincas éveinek elején járó mexikói Rolando Villazóntól, Alfredo megszemélyesítőjétől sem. Villazón a fiatal nemzedék egyik agyonsztárolt alakja. Hogy világosabb legyen alakításának milyensége, tegyünk egy kísérletet! A II. felvonást kezdő áriájában („De’ miei bollenti spiriti”) Alfredo végtelenül boldog. Könnyed áriájában felidézi a szerelmesével töltött perceket, s a pillanatot, amikor Violetta a mindent eldöntő vallomást tette néki. Vegyük csak le a hangot, és figyeljünk a képernyőre! A képen egy görcsösen rángatózó, riadt tekintetű, csapzott ifjút látunk köntösében, amint otellói dühvel, ökölbeszorított kézzel hadonászik. Nem létezik operabarát, aki ennyiből kitalálja, melyik opera megy éppen.

Hangilag is bizonytalan teljesítményről beszélhetünk. Váratlan hősi belemenések és finom megoldások váltogatják egymást, nem mindig a szituációnak megfelelően. Már az első felvonásban megmutatja ellenszenvesen hisztérikus arcát, amivel – jó esetben – csak a III. felvonásban, a kártyaasztal mellett találkozunk. Alapproblémának érzem, hogy szinte mindvégig forszírozott hangon énekel, présel. Talán a premier feszültsége ragadt rá, talán a nagynevű partnerek feszélyezik. Vagy a megfelelő technika hiánya az ok? Most, 2007 decemberében (amikor a hangi problémákkal kínlódó, és kimerült Villazón fél éve alig lép közönség elé) az ember hajlamos az utóbbit hinni. Lehet, hogy ez a pálya csak ennyi volt?

Ha Renato Bruson Germont-alakítása az operatörténelem része lesz, azt nagy valószínűséggel inkább öt korábbi felvétele valamelyikével éri majd el (tippem is van: Muti 1980-as EMI-lemezével). Jelen előadásunk idején Bruson már betöltötte a 70. életévét. Ez is egy kisebbfajta világcsúcs, amiért feltétlenül jár a főhajtás. A figura minden mozdulata a vérében van, a zenével pedig, ahogy mondani szokás: együtt lélegzik. A voce némiképp kibolyhosodott, és a közel félévszázados strapa után már nem mindig engedelmeskedik tulajdonosának. A magasságok (Verdi egyik legmagasabb baritonszólama) szorítottak, az áriában („Di Provenza il mar”) már levegőgondokkal is küzd. Mégis jó nézni és hallgatni, hiszen nagy idők nagy tanúja. Alakításának a csúcsa a Violetta-duett. Ahogy a lány őszinte vonzalmát megérezve meglágyul, s mégis megkeményíti magát, hiszen azért jött, hogy végképp lezárja Alfredo „zűrös ügyeit”.

Bár eddig azt bizonygattam, hogy miért nem lesz ez az előadás az operatörténelem része, a produkció mégis azzá válik. Nyilván kitalálták, Renée Fleming miatt, akinek ez első Violetta-felvétele. Violetta nagyon összetett szólam, keveseknek fekszik. Az első felvonás virtuóz és igényes koloratúrtechnikát igényel, a többiben inkább a lírai és a drámai hangvétel keveredik egymással. Kevés énekesnőnél van ez így együtt meg.

Fleminget eddig nem kifejezetten bravúrkoloratúraként ismertük meg, mégis már az első felvonással győz. Az „E strano!”-t záró eszt kihagyja ugyan (egyébként nincs is benne a kottában, de szeretjük hallani), ám ettől függetlenül semmi hiányérzet nem marad bennünk. Sőt, ez a Violetta már az első hangoktól magán hordozza sebezhetőségét. Tiszta tekintettel vágyódik el a báró mellől, egy őszinte és valódi kapcsolatba. Fleming nagy színésznő, aki a szerepet a legapróbb rezdülésig felépítette. Nem szégyell olykor verista eszközökkel élni (Germont elbeszélésének végén pl. hangosan sír). Mindent elveszít, amikor elhagyja Alfredót, ezt tudja, de – számos kolléganőjével szemben – mégsem küzd meg az öreggel (azaz a társadalommal).

A harmadik felvonásban már csak vegetál, Alfredo hisztériájánál sem omlik igazán össze, csak újabb szögeket kap a koporsójába. Fleming előadásában Violetta életét folyamatban, szinte filmként látjuk leperegni, egymáshoz szorosan kötődő eszköz- és mozgáskultúrával. A megváltó halált sem drámaként ábrázolja, paradox módon épp ezzel válik olyan megrázóvá.

És akkor még nem beszéltem dallamvezetésének perfekciójáról, a zenei tisztaságnak arról a rendkívüli ethoszáról, melyet szinte egyedülálló módon képvisel korunk kellemetlenül reklámszagú operavilágában.

James Conlon Domingóné szintjén, korrektül lehajtja az előadást. Persze Los Angeles elég jó hely egy kiszámíthatóan biztos átlagos minőséghez, de ez Serafin, Giulini vagy Solti szintjéhez képest mégis édeskevésnek tűnik.

Szóval, nincs nagy meglepetés: egy szimplán korrekt rendezés, egy színtelenül átlagos zenei direkció, egy kiöregedett, de maradványaiban is tiszteletet parancsoló idősb Germont, valamint egy labilis és hisztis Alfredo nem sok vizet zavar, de Renée Fleming egyedül is elviszi az előadást. Operatörténelmet ír.