Oroszok hihetetlen kalandjai New York-ban (Az Anyegin a Metből)

TCHAIKOVSKY: Eugene Onegin

Dmitri Hvorostovsky, Renée Fleming, Ramón Vargas, Elena Zaremba, Sergei Aleksashkin
Metropolitan Opera Orchestra, Chorus and Ballet
Valery Gergiev

Universal / Decca
2 DVD
074 3248

Igen, az oroszok megszállták a Metropolitant, legalábbis erre a produkcióra. A vasfüggöny idején biztos nem fordulhatott ilyen elő. Az Anyegin egy évvel ezelőtti előadása a Decca jóvoltából kerülhet most DVD-lejátszónkba. A darab kilenc színpadi szereplőjéből öten is anyanyelvi szinten beszélték (azaz énekelték) Csajkovszkij híres operáját, illetve a Triquet kapitány francia dalocskáját remekül tolmácsoló Jean-Paul Fouchécourt-ral együtt már hatan. Nem gyakori felállás, bár a Metben hozzászokhattunk a soknemzetiségű előadásokhoz.

Meglepő, de a pálmát mégsem ők vitték el.

Elsősorban a rendező, Robert Carsen, aki a világ leggazdagabb színházánál eddig sosem látott mértéktartással rendezte meg a művet. Carsen először is minimálisra csökkentette a díszleteket, az oldalszínpad segítségével pedig jelentősen beszűkítette a játszóteret, így végre egyszer valódi színpadi produkciót élvezhettünk a korábbi csicsaparádé helyett. Ebben ideális partnerre lelt a díszlet- és jelmeztervező Michael Levine személyében, valamint a világításért felelős Jean Kalmanban. Ez utóbbinak ugyanis feltűnően sok dolga volt ebben az előadásban.

Carsenhez még egy ötlet kapcsolódik: a második felvonást attacca, szünet nélkül köti össze a harmadikkal. Azaz Anyegin Lenszkij halálát követően, ott helyben, már a Polonéz hangjainál, díszletváltás közben átöltözik a – két évvel későbbi – bálhoz, ezzel is jelezve, hogy az eltelt idő gyakorlatilag említésre sem méltó. (Erről beszél is: „Nem volt már maradásom többet, és vittem lelkem bánatát, láttam sok ismeretlen földet, az úttól vártam gyógyulást. Elkergetett a rémes emlék a faluból, hol éltem nemrég, bármerre mentem, csak egy árny, egy halott arca nézett rám! Hát mentem hosszú kóbor útra, nem néztem semmiféle célt, de hát csak itt is utolért az unalom, s itt vagyok újra!” – Blum Tamás fordítása.)

Az ötlet nem teljesen új, egy 2003-as párizsi előadásban már használták. Viszont a bált követően itt Carsen leereszti a függönyt, teljesen új közegbe helyezve ezzel az Anyegin és Tatjána közötti zárójelenetet, így az mintegy epilógusként zárja le a darabot. Beszédes, hogy ebben a képben mindössze egyetlen fotel a díszlet. Összességében ezen ötletekkel és a feszes színészvezetéssel a rendező az általam látott Met-előadások legizgalmasabbját produkálta. Legalábbis ami a színrevitelt illeti.

Zeneileg sem rosszabb a helyzet. Mondanám, hogy a pálcát Valery Gergiev tartotta szigorú kezében, de a Maestro (ezúttal is) segédeszköz nélkül dirigált. Sokat elárul a kamera, amely a zenekari közjátékok alatt a karmesterre szegeződött, de még többet a bonus felvételekben látható „backstage”. Ezen Gergiev finom eleganciával baltázza le a Met máskor kifogástalan vonóskarát, az amúgy jól teljesítő szólistákat, és kiderül, hogy a tökéletesnél még van tökéletesebb is. Amúgy ezt nézve egy perc alatt világossá válik, mitől olyan nagy dirigens Gergiev. Elképesztő szuggesztivitással dolgozik, félelmetes a tekintete és a hangja is (beillene Jack Nicholson helyére Az eastwicki boszorkányokba vagy a Ragyogásba). Az előadáson pedig kifacsart mindent, amit ebből a remekműből ki lehetett. Rajta biztosan nem múlott.

Renée Flemingen sem. A világsztár díva ebben a szokatlanul oroszos környezetben is tökéletesen hozta Tatjana érzékeny világát. Nem mórikálja fölöslegesen magát (talán már nem is állna jól), így ez a Tánya inkább kortalan, ami pontosan illett ebbe a rendezésbe. A már említett Triquet-dalocskát a rendező és/vagy a karmester a végletekig lelassította, hogy láthassuk, mennyire nehéz is a lánynak végigasszisztálnia környezete üres szertartásait, mennyire lassan cammog az idő az ilyen unalmas helyzetekben. És itt derül ki (amit azért már tudtunk), hogy Fleming milyen nagy színésznő. Moccanatlanul, igen apró arcrezzenésekkel is hibátlanul fejezi ki a lelkében dúló viharokat. Hangi produkciójáról sem sok újat tudok mondani. Megint találkozhattunk a zenei perfekciónak azzal a szinte utolérhetetlen fokával, ami Fleming majd mindegyik előadását jellemzi.

Nem igazán hozzáillő partner a címszerepben Dmitri Hvorostovsky, de ezt nem könnyű megmagyarázni. Hvorostovsky ugyanis az elmúlt másfél évtizedben a szólam első számú gazdájaként járta a világot. Remek Anyegin-alkat, amit szokatlanul korán őszülő haja még hitelesebbé tesz. Mégis, színpadi mozgása számos olyan fölös mozdulatot tartalmaz, ami nem igazán illik Anyegin életunt, tétova, de felszínesen mégis határozottnak tűnő alakjához. Hiába énekel minden hangot pontosan a helyén, ha nem érzünk valami elsöprőt, valami magával ragadót benne. Lehet, hogy minderre Fleming alakítása ébreszt rá bennünket, és Hvorostovsky egyszerűen csak másodosztályú énekes?

Ramón Vargas nem talált rá Lenszkij valódi figurájára. A remek hangi kvalitásokkal rendelkező tenorista a szép zenei megoldások ellenére idegenül mozog a magányos költő szerepében. Piknikus alkata is ellene dolgozik. Ahogy toporog a híres áriája („Kuda? Kuda?”) alatt a nagykabátban, ahogy lassan, óvatosan elesik a lövést követően, hát tényleg inkább Schubertnek öltözött Micimackóra emlékeztet (copyright by -krl-), mintsem Olga álomvilágban élő szerelmesére. (Újraolvasva soraimat rájöttem, hogy talán az általam oly sokszor látott Lenszkij-alakot, Kelen Péterét kérem szegény Vargason számon.)

Olga alakját – nyilván rendezői instrukcióra – elég durvára faragta Elena Zaremba. Ez a lány tényleg nem érdemli meg Lenszkijt sem, sokkal üresfejűbb és üreslelkűbb, mint ahogy a szerepet általában ábrázolni szokták. Hozzá hasonlóan egysíkú (azaz szimpla) figurát teremt Sergei Aleksashkin is, Gremin herceg egyáriás szólamában.