Mozart mint akarat és képzet (Varázsfuvola Salzburgból)

MOZART: Die Zauberflöte

Paul Groves, Genia Kühmeier, Diana Damrau, René Pape, Christian Gerhaher, Irena Bespalovaite
Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor
Wiener Philharmoniker
Riccardo Muti

Staged by Pierre Audi
Directed by Brian Large

Universal / Decca
44007 43159

Riccardo Muti az ellentétek embere. No nem azért, mintha puszta létében vagy munkáiban valami egymással ellentéteset, össze nem egyeztethetőt hordozna, még kevésbé, mert erőszakkal összeegyeztetni akarna összeegyeztethetetlent, inkább csak, mert kedveli kiélezni az oppozíciókat. Nem az ellentétek egységére törekszik, hanem a szembenállás tarthatatlanságát mutatja be, látványosan helyezi szembe az ütköző erőket, hogy lásd, néző, halld, hallgató, micsoda egymásnak feszülő energiák dúlnak itten! Ezért nincsen párja Mutinak a verista operákban, mert a feltörő szenvedélyek, vagy éppen az elfojtott indulatok összeütközését remek érzékkel bontja ki, igen, Mutinak nem kevés affinitása van a drámához, annyi bizonyos.

Hogy ez a nyersen konfrontatív felfogás kamatoztatható-e a Varázsfuvolában, az persze kérdés, nekem például komoly kétségeim vannak. Első látásra talán igen, hiszen van-e még egy opera, mely ilyen szembeszökően - igaz, szimbólumokkal terhelten, helyesebben azok mentén - játszana az ellentétes erők örök harcával? Fény és sötétség - nappal és éjszaka, hogy mindjárt az elején kezdjük. De a lényeg, mely felől egy verista opera sohasem hagy kételyt, hogy mi a jó és mi a rossz, az itt már nem állandó, hisz a darabban is változik, pontosabban a nézőpont változik. A sötét erő mindig hatalommal bír, s a hatalom, mondják, diszkurzív; körbevesz, behálóz, hol ilyen, hol olyan formában tűnik fel, s a saját nézőpontját oktrojálja ránk. A hatalom (a tudás) amorf, de néha arcot ölt. A hatalom a harc, a küzdelem konkrét helyszíne; az ellentétek összeférhetetlensége generálja. A hatalommal való szembenállás nélkül nincsen hatalom. Sarastro nélkül nincs Éjkirálynő.

Az ellentétek így már nem is olyan biztos pontok ugyebár. Vagy talán máshol kellene keresni e Mozart-opera szubverzív potenciáját? Mármint az ellentétekben, persze, csak nem ott, vagy nem úgy, ahol és ahogy Muti véli megtalálni. Nem biztos, hogy egy Varázsfuvolában ragacsos hangtömegeket kellene egymásra (és az énekesekre) ereszteni a drámai hatáskeltést fokozandó. Nem biztos, hogy egy klasszicista műnél ekkora dinamikai skálát és zengő hanghegyeket kell építeni. S talán nem kéne az égvilágon mindent hangsúlyozni, mert így végül semmire sem esik hangsúly. Így a hangzás persze kompakt (ha ugyan valóban az...), de híján van a valódi kidolgozottságnak, s emellett igen messze esik a mostanában divatos (és számomra is rokonszenves) népszínházi tradíció felelevenítésétől, inkább a nagyszabású akciószínház felől látszik. A felvilágosodás kritikája nem a romantika maga, az meg onnan esik messze. Muti Varázsfuvola-koncepciója nem a hatalom formába öntése, legfeljebb \"a hatalom akarása\".

Pierre Audi Hollandiából kölcsönzött rendezése más utakat keres az ellentétek kibontására. Az erdő gyermekrajzokra emlékeztető, szabálytalan, elnagyolt formákkal épülő meseországával Sarastro világának vonalzóval húzott geometriai alakzatait szegezi szembe a díszletezés. Mint racionálist az irracionálissal. Vagy mint \"jó irracionálist\" a \"rossz irracionálissal\", mert az sem mindegy - lásd: szabadkőművesség, vagy egyéb gnosztikus maszlag mint kvázi-hatalom, mint ellen-hatalom. A színpadkép gazdag színvilága, formái lenyűgöznek, ilyen gyerekszobára vágyik minden kisded. Csak sikerüljön időben kiűzni az Éj Királynőjét!

Az énekesek kitesznek magukért, nincs kétségem, hogy legjobb tudásukat adják. Bár láthatóan minden igyekezetük a Muti-féle zenei koncepcióba való illeszkedést szolgálja, ez azonban nem mindig könnyű. Szerencsére olyan énekművészeket válogattak a produkcióhoz, akik állják a sarat, hanggal is győzik, bár talán egyiküknél-másikuknál ez a túldimenzionált hangvétel lesz egy kicsit terhes a számomra. Egyesek mintha túl akarnának nőni saját figurájukon, vagy ellenkezőleg, a karakter szereplehetőségeit akarják a végső határokig tágítani.

Itt van mindjárt Paul Groves (Tamino), meg kéne ijednie a kígyótól, de ő nem ijed meg. Persze úgy tesz, mintha, de közben mégsem. Nagyon koncentrál a pontos artikulációra, nincs ideje rémüldözni. Színésznek nem jó, énekesnek elfogadható. Kissé forszírozott az éneklése (lehet, hogy itt jön ki az ijedtség - vagy csak az akarás), de tartja a ritmust, amíg bírja a tempót. Jobb nála Christian Gerhaher, öblös baritonja minden megszólalásában Sarastrót előlegezi; érzem, más, súlyosabb szerepekhez szokott, de Papagenója így is teljes, sőt, még egy kicsit több is annál, mint amit megszoktunk. René Papét jól ismerjük, csak természetes, hogy Sarastrója rendben van. Genia Kühmeier Pamináját nem ismerjük olyan jól, de nem baj, majd megismerjük idővel, bizonyosan sokszor énekli még a szerepet, a hamisítatlan asszonyi naivitása és a hangi adottságai mindenesetre megvannak hozzá. Diana Damrau kapcsán nem kell túlzott kockázatot vállalnom a kijelentéssel: a jelen és jövő maghatározó Éj Királynője ő. Nem ígéret, beváltott tehetség. Szép hang, szilárd intonáció, biztos énektudás az övé.

Vagyis jó ez a gárda és próbálnak is lépést tartani Mutival, meg küzdeni a több számmal nagyobb kosztümökkel és a szintén több számmal nagyobb díszletelemekkel. Kár, hogy néha elvesznek a harsány színek rengetegében, s csak a hangjuk talál ki onnan, vagy a közeliknek hála tudjuk lokalizálni kilétüket.