Monteverdi hazatérése a színpadra (Il Ritorno d\'Ulisse / William Christie)

Monteverdi: Il Ritorno d\'Ulisse in Patria
Les Art Florissants
Kresimir Spicer, Marijana Mijanovic
Vezényel: William Christie
Virgin Classics 7243 4 90612 9 3
cop.2003.

A DVD segítségével könnyen tüntethetjük el operai műveltségünk hiányosságait. CD-minőségben hallgathatjuk a zenét, és még jó minőségű képet is kapunk hozzá. Akinek eddig az otthoni operaélvezettől vagy a látvány hiánya, vagy a gyenge hangminőség vette el a kedvét, most fellélegezhet: viszonylag olcsó és jó minőségű médium született. Nem különösebben érdekel egy zongorista, de még egy karmester sem \"működés\" közben. (A koncert eleve más felállású esemény.) A hangzó végeredmény nekem tökéletesen elég. Nem így az opera. Ezért fogadtam különös örömmel Monteverdi remekét megtekintésre.

Több mint harminc évvel ezelőtt a tévében láthattuk azt az olasz filmsorozatot, amely a maga eszközeivel elég hűen jelenítette meg Homérosz eposzát (még Hofit is külön műsorra ihlette). Már nem igazán emlékszem rá, de a Pénelopét(sic!) alakító Irene Papas játéka, mint a sorozat egyik legnagyobb értéke maradt meg bennem. Mint ahogy e felvétel egyik legnagyobb erénye a Penelopét(sic!) éneklő Marijana Mijanovic jelenléte. Különös arcának kifejező játékával, és az itt hallható legjobb énekesi teljesítménnyel méltó módon indítja az operát. Illetve nem, mert ahhoz egy prológ is tartozik, amely az ember esendőségéről szól, amelyben az Idő, a Szerencse és a Szerelem játszik komoly szerepet.

Valójában mégis az ő csodálatos panaszkodásával indul a mű. Tán nem véletlen, hogy az Arianna c. operából is mindössze a címszereplő lamentója maradt fenn. Ebben Monteverdi verhetetlen. Szerencsés korban is élt. A korábbi évszázadoknak a zeneszerzőkre rótt szigorú kötöttségei már eltünedezőben voltak, amikor tizenegynéhány éves korában komponálni kezdett, sőt az új stílus, a barokk kialakulásához az ő - ez esetben szó szerint korszakalkotó - zsenije is hozzájárult. A dallamot és a harmóniát bizonyos műfajokban szinte egyetlen elv szabályozta: megfelelni a szöveg drámai kifejezésének. Ez a gondolkodás különösen kedvezett az operának. Nem külsődleges zenei eszközök, hosszú, gazdagon hangszerelt zenekari részek, még nem szigorúan szabályozott zenei formák (da capo ária) stb. próbálták meg a jól megválasztott ókori történeteket elmesélni. Itt a fő szereplő az érzelem, amelyet a szereplők éneke próbál meg minél hívebben kifejezni, mindössze a basszus és a ráépülő akkordok kíséretével. Talán a huszadik századig kell arra várni, hogy ez ismét ilyen szigorúan megvalósuljon, ha nem is a basso continuo alapján (például éppen a Csavar fordul egyetben).

Azt várnánk tehát, hogy itt énekesfenomének jönnek. De nem. Olyanok, akik a talán korhűnek nevezhető eszközökkel tökéletesen tisztában vannak: kitűnően éneklik a gyors futamokat, és sokszor - talán fölöslegesen is, hiszen ezeket a dolgokat maga a zene fejezi ki - ügyesen karikírozva énekelnek. Hogy stílusosan képzik-e úgy általában a hangokat, az nem állapítható meg, hiszen ki emlékszik már arra, hogyan volt ez 1640 tájékán. A cél tehát maximum az lehet: bizonyos eszközöket elvetni, amennyiben azok jól dokumentálhatóan későbbi operajátszási korszakok szülöttei.

Mi marad akkor? Egy szinte üres színpad, homokkal felszórva a Theatre du Jeu de Paume-ban, két oldalt csupasz falakkal határolva, a jobb sarokban néhány váza, az egyik elég nagy ahhoz, hogy a harmadik felvonásban \"elsüljön\". A kockás térdnadrágos Iro ebből mászik elő, azon siránkozva, hogy dőzsölő gazdái, a kérők, akikből meglehetős hasznot húzott, halottak.

Autentikus ez? Nem.
A kockás térdnadrágból az is kikövetkeztethető, a jelmezek sem a barokk operajátszás saját korának ruházatát használó mintáját követik. Látunk itt inkább közel-keletire emlékeztető pásztorruhát, csíkos matrózpólót, a szerelmes szolgálólány női bájait jól érvényesülni hagyó topot.
Autentikus ez? Nem.
Hát itt akkor mi az? Ha már a régizene-játszás egyik legnevesebb figurája jegyzi karmesterként a produkciót, azt mondhatjuk, talán a hangszeres játék. Bár az alvó Ulisse cipelése alatt a kísértetiesen reszelő hegedűs-megoldás aligha az. Talán az akkordjátszó hangszercsoport összeállítása. Bár, hogy az orgonát, a lantot, vagy a hárfát azok alá az \"áriák\" alá gondolta-e Monteverdi is megfelelőnek, kifejezőnek, mint William Christie? Talán valahol van rá valami utalás. De hát lényeges ez? A múlt ebben az esetben végérvényesen elveszett. Autentikus tehát az lehet, ami bizonyos írásos forrásokból azért mégiscsak kikövetkeztethető és megvalósítható, vagy nem mond tökéletesen ellent ezeknek. És Monteverdi műve mint egyetemes remekmű, bőven meg is elégszik ennyivel.

A cselekmény hűen követi az eredetit, onnan, hogy Giove (Jupiter), Nettuno bosszúvágyával nem törődve - a többi phaiákért cserébe - Ithaka partjára téteti a mit sem sejtő Ulisset. Tán egy-két mellékalak kap hangsúlyosabb szerepet, mint az eposzban, de itt végül is barokk operáról van szó, ahol mégiscsak másképp kell zajlaniuk az eseményeknek. Egyébként Giove plusz díszletet kap megjelenéséhez. A színpad fölött lebegő platformon - repülő szőnyegen? - ül törökülésben, fénysugarakkal körülvéve (ld. címlap).

Monteverdi korában még nem voltak divatban a kasztrált énekesek. A prológban szereplő Nyomorult Ember allegorikus figuráját kontratenor énekli, a többi férfiszerepet tenorok és basszusok alakítják. Ily módon tehát tenor Ulisse is, akit Kresimir Spicer alakít. Hangjával és megjelenésében is (kissé kövérkés, ami egy tengereket évek óta járó hősre nem lehet túl jellemző) kevésbé meggyőzően, mint párja. Pedig Monteverditől ugyanolyan megindító lamentót kap első bejelentkezéséhez, mint Penelopé. Itt ütközik ki rögtön a szereposztás gyengesége: az énekesek és a kórus a Les Arts Florissants és az Aix-en-Provancie-i Zenei Akadémia tagjai. Tehát nyílván jól megfelelnek azoknak a stílusbéli kívánalmaknak, amit Christie támaszt velük szemben, de abszolút énekesként gyakran gyengébbnek bizonyulnak annál, mintha a válogatás szempontja a hangi kiválóság lett volna.

Még az első jelentben megjelenik Melanto, Penelopé szolgálója, mint úrnője vigasztalója, később mint szerelmes lány. Károlyi Katalin alakítja, mind külsőre, mind hangban tökéletesen megfelelve szerepének. Az előadás másik erőssége. És feltétlenül ide kell sorolnunk a Minervát alakító Olga Pitarch-ot. Szintén kifejező arcával, kiváló színészi játékkal, mozgással és hangi adottságaival szolgálja szerepét, amely némi isteni alakváltozások által több karaktert is magában foglal.

És ahogy nézi az ember az előadás felvételét, egyre inkább feltűnik, hogy a szereplők mozdulatai amennyire gazdaságosak, annyira kifejezők. Ha több - akár soknak is mondható - ember van színen, úgy mozognak, hogy nemcsak nem zavarják egymást, hanem valamiféle pontosan meghatározható rendben viszonyulnak egymáshoz. Még az egyik kérőt játszó vak énekes is tudja úgy bejárni a színpadot, hogy ez a tulajdonsága csak a közeli felvételeken derül ki. Vagyis egy olyan rendezőt kell a háttérben sejtenünk, aki mindenfajta túlzás nélkül - erre csábíthatná a színpad sivársága - végletekig átgondolta a színészek játékának és mozgatásának legmegfelelőbb, legkifejezőbb formáit. Na, nézzük, ki is ő! Adrian Noble - a kísérőfüzet rögtön ezzel kezdi életrajzát - 1991-től 2003-ig a Royal Shakespeare Company művészeti és főigazgatója volt. Hát.., így könnyű.

És végül maga William Christie. Autentikus vagy sem, olyan előadást hozott össze karmesterként és zenei igazgatóként, amely - az említett énekesi hiányosságokat leszámítva - mint zenei produkció, elsőrangú. Két-három főszereplő kiváló alakításával és a többiek becsületes helytállásával együtt mindenképpen olyan képi-hangi felvételt kapunk, amely megismerése után Monteverdi remeke mint az operairodalom egyik legmagasabb csúcsa foglal helyet ismereteink között.

A produkciót 2000-ben az Aix-an-Provence-i fesztiválon mutatták be először, majd 35 európai és amerikai előadás következett. 2002-ben hazatért, ekkor rögzítették.
William Christie közeljövőbeni budapesti szereplését - ha nem is ezzel a művel - törölték. Addig is, amíg újra láthatjuk élőben, itt egy olyan pótlék, amely bármikor elővehető, nézhető, hallgatható. Kvalitásai aligha évülnek.