Mondd, mért szeretsz te mást…? (Köpeny és Bajazzók a Metből)

PUCCINI: A köpeny
LEONCAVALLO: Bajazzók
Metropolitan Opera
Vez.: James Levine
Universal / Deutsche Grammophon
DVD 4400734024

… És én csak téged - folytathatnánk a régi slágert. Mert hát erről szól a Met 1994/95-ös évadnyitó előadása. Puccini és Leoncavallo operája a kis történések és a nagy érzelmek kamaradrámája. Idősebb, anyagi biztonságot nyújtó férfi és az általa felkarolt fiatalabb nő, no meg az előbb-utóbb óhatatlanul felbukkanó \"gaz csábító\" harmadik tragédiája. A két \"majdnem egyfelvonásost\" egy este adni kitűnő gondolat. Nemcsak maga a történet, de a megfogalmazás verista módja is nagyon egy tőről fakad.

A Zeffirelli-Melano-Levine triász mindezt megfejeli két közös szereplővel is, Juan Pons (Marcel/Tonio) és Teresa Stratas (Georgette/Nedda) személyében. Az előadás igazi érdekessége éppen a kanadai szoprán szerepeltetése, aki ekkor már - bár hölgyekről ilyet nem igen illik mondani - túl volt kirobbanó fiatalságán. S ettől a jól érzékelhető ténytől alapvetően változik meg mindkét opera értelmezése. Nem a klasszikus, fiatal lány-idős úr problémakört járjuk körül, hanem egy jobb sorsra érdemes, hamvát vesztett, de szerelmet sóvárgó nő kapuzárás előtti utolsó kitörési kísérletének és tragikus bukásának lehetünk tanúi. Talán éppen ettől olyan megrendítő az előadás.

Stratas mindkét szerepben fantasztikus. Georgette-ként ugyan visszafogottabb, hezitálóbb, de A köpeny amúgy is inkább a belső monológok, a felszín alatti történések darabja. A Bajazzókban elementárisabb, de már-már közönséges szexuális vágyában is szeretni-, sajnálnivaló.

Az estét megfejelték még abszolút pénztárcanyitó világsztárokkal is; A köpenyben Domingo a szerelembesodort tépelődő, akarom-is-meg-nem-is fiatalember, míg Pavarotti a clownok királyát alakítja patriarchális vehemenciával. A puskapor ezzel aztán el is fogyott, hisz a kisebb szerepek nagyságrendekkel gyengébb hangokat rejtenek. De ne legyünk telhetetlenek!

A zenekar és a kórus most is magától értetődően jó. A hangélmény alapján azt gondolhatnánk, hogy ezt a társaságot bárki meg tudná szólaltatni, de ne vegyük el James Levine érdemeit. Jó zenekarhoz kell csak az igazán jó karmester.

Zeffirelli látványos és praktikusan realista díszleteiben nem kell mást tenni, mint értelmesen olvasni a szerzői utasításokat, és máris \"meg van rendezve\" az előadás. Itt is ez történik, de ahogy a látszólagos véletlen mozgások összetalálkoznak, ahogy egy-egy tetszőlegesnek tűnő gesztus értelmet nyer, rá kell jönnünk, hogy ez a fajta operajátszás talán a legnehezebb mind közül.

Brian Large a szokottnál is igényesebb munkát végzett a kameramozgatások terén. Finom kocsizások, okosan tervezett plánváltások, az emberi arcon megjelenő érzelmek és a tragédiák közvetlen helyszínének, mellékszereplőinek ábrázolása valódi filmes élménnyé avatja ezt a minden szempontból remek előadást.