Met-mozi: Borisz Godunov

2010. október 23.
Fesztivál Színház

MUSZORGSZKIJ: Borisz Godunov
Élő közvetítés a Metropolitan Operából

Jekatyerina Szemenscsuk, Aleksandrs Antonenko, Oleg Balaskov, Jevgenyij Nyikityin, René Pape, Mihail Petrenko, Vlagyimir Ognovenko, Alekszej Markov, Andrej Popov
A Metropolitan Opera Zenekara és Kórusa
Vezényel: Valerij Gergijev
Rendező: Stephen Wadsworth

Közhely, ám teljességgel igaz: Muszorgszkij Borisz Godunovjának a nép az egyik főszereplője. Különösen helytálló ez a megállapítás a Metropolitan Opera frissiben bemutatott Borisz-produkciójára, és még hangsúlyosabban annak mozivetítésére. A Prológusban és az operát záró Forradalmi jelenetben ugyanis a gyanútlan néző ezen az estén akkora dózist kap az elnyomott orosz nép szenvedéseiből és megaláztatásaiból, fájdalmából majd pedig bosszúszomjából, ami még egy harcedzett háborús veteránnak is sok lenne, és valljuk meg, operaelőadásról lévén szó, szinte lehetetlenné teszi a zenei történések befogadását.

A színpadon ugyanis a nyomor üli torát, amelyre a közvetítés rendezője még rá is tesz néhány lapáttal: a forradalmi képben (legalábbis a közvetítésben) például más sem látható, mint az, hogyan verik módszeresen agyon az elnyomó bojárokat. A felajzott fanatikusok nem kímélik persze az egykori elnyomókkal bárminemű közösséget vállaló, a szenvedésük láttán akár csak elbizonytalanodó egyszeri "forradalmárokat" sem.

Sokkoló jelenetek premier plánban - ki figyel ilyenkor a zenére? A folyamatos közelképek, az izgatott kameramozgások nagyon is hatásos eszközei a színpadi történések ábrázolásának, ám - gyaníthatóan némileg manipulatív módon - nem feltétlenül azt hangsúlyozzák, amire az előadás alatt a nézőtéren ülők figyelnek vagy figyelni képesek. A zsigeri élmény direktebb, a zenei élmény azonban - ezekben a jelenetekben - némileg veszni látszik. Pedig a kórus gyönyörűen énekel és a zenekari irányítás is biztos kezű (Valerij Gergijevnél többet nagyon kevesen tudhatnak erről a műről).

Az énekszólamok nagy részét hibátlanul osztották ki, kiváltképp igaz ez a legmélyebben fekvő férfiszerepekre.
René Papét magvas basszusa, remek mélységei és szinte problémátlannak tűnő magasságai a címszerep ideális interpretátorává avatják, szerepformálása is kellően összetett, formátum dolgában hajszálnyival marad el csupán a legnagyobb Boriszoktól.
Mihail Petrenko kicsit túlságosan fiatalos Pimen, ám vokálisan maga a tökély.
A veterán Vlagyimir Ognovenko minden hájjal megkent Varlaam, és a hangja is még a régi fényében csillog.

Aleksandrs Antonyenko imponáló magabiztossággal alakítja a trónbitorlót, őt is felülmúlja azonban Jekatyerina Szemenscsuk démoni, számító Marinája. Szokás nem szeretni az operához utólag, kényszerből hozzátoldott lengyel képeket, ám ha ilyen remek énekesek adják elő, azt hiszem, nincs nagyon miért fanyalogni. Ez utóbbit csupán néhány karakterszerep megoldatlansága miatt lehet - a Sujszkij herceget játszó Oleg Balaskov és a Rangoni szerzetesi bőrkabátjába bújó Jevgenyij Nyikityin alakítása elég vérszegényre sikerült.

Nem igazi élő operaélmény, kevesebb annál. Nem is konzerv-dévédézés, mert annál viszont sokkalta több. Igazi különleges csemege operafanatikusoknak, és nem csak nekik - jól előadott, a kelleténél éppen csak kicsit hatásvadászabb Borisz Godunov ment a MűPa Met-mozijában a nemzeti ünnep estéjén.