Még mindig (A rózsalovag / Fleming)

R. STRAUSS: Der Rosenkavalier

Renée Fleming, Franz Hawlata, Sophie Koch, Franz Grundheber, Diana Damrau, Irmgard Vilsmaier, Wolfgang Ablinger-Sperrhacke, Jane Henschel, Jonas Kaufmann, etc.
Theatherkinderchor am Helmholtz-Gymnasium Karlsruhe
Philharmonia Chor Wien
Münchner Philharmoniker
Christian Thielemann

Universal / Decca
074 3340

Nincs mit szépíteni, még mindig Renée Fleming a Marschallin a világban. Valamelyik nap a 3sat-on megkérdezték, hogy miért is van szüksége a legújabb lemezére, ahol éppen rockot énekel (Dark Hope). A kérdés talán nem érte váratlanul a művésznőt, de mégis talált valami emeletes csacskaságot nyilatkozni arról, hogy ugyan most épp a Metben énekli A rózsalovagot, de már unja egy kicsit, s kikapcsolódásnak szánta az említett CD-t. De nagy szerencsénkre (s az övékére) az énekesnőket nem az interjúik alapján kell megítélnünk.

A Decca nemrégiben a piacra dobta a tavaly januári Baden-Baden-i Ünnepi Játékok Rózsalovag-produkcióját, így azon frissiben cáfolhatjuk a művésznő saját magáról alkotott véleményét. Fleming pazarul állja a szólam megpróbáltatásait, minden, csak épp nem unott. Lenyűgözően mutatja be a mű és szerep legfőbb tanulságait, a bús elmúlás, a fanyar életigenlés és a kedélyes bécsi boldogság eme sziporkázó ötvözetét. Ha Fleming alakítását ízekre akarnánk szedni, akkor több rétegre kéne szétbontani azt.

Első helyen persze a voce, az ének állna. Flemingnek - gyakorlatilag pályája kezdete óta - felróják kritikusai, hogy a hang (kisebb) volumene nem egyértelműen predesztinálja bizonyos szerepekre. Egyik olvasónk, WiseGentleman alig néhány napja épp a Rózsalovag kapcsán személyes tapasztalataira alapozva írta, hogy Fleming "pont azokon a drámai csúcspontokon tűnt hangilag kevésnek, ahol a Marschallin domináns, cselekményalakító szerepe megnyilvánul". Bizony nem lehet ezzel vitatkozni, a gond ugyanis (ha gond egyáltalán) a DVD-n még a technika jótékony segítsége mellett is érződik. A probléma nem borítja meg az alakítást, de létező. Más kérdés - s ezt olvasónk sem kétli -, hogy Fleming ezen hiányossággal együtt is kiemelkedő alakítást nyújt. Számomra azonban ez úgy vetődik fel, hogy igazán fontos-e, hogy az említett pillanatok annyira átütőek legyenek? Nem sokkal fontosabb-e, hogy a Tábornagyné inkább tudja e rendkívül összetett zenei és színpadi mondanivalót közvetíteni a hallgató számára?

Egyszerűbben fogalmazva: nem találok korunk dívái között egyetlen szopránt sem, aki egyáltalán csak megközelíti Renée Fleming alakítását. S ha a "távolabbi közelmúltra" tekintünk vissza, akkor én bizony sem Elisabeth Scwarzkopf (Karajan, 1960/61) általam sokáig etalonnak tekintett produkciójában, sem a másik emblematikus énekesnő, Kiri Te Kanawa (Solti, 1984) előadásában nem találtam meg a hangnak eme átütőképességét. Ahol meg igen (pl. az általam más szerepeiben igen becsült Anna Tomowa-Sintownál, Karajan 1982-es lemezén), ott meg a szerep specifikusan finom rezdülései maradtak el, melyet a magam részéről sokkalta nagyon problémának látok.

De, hogy ne menjünk távolabbra, az általam élőben látott-hallott jeles magyar Tábornagynék Sudlik Máriától Csavlek Etelkán és Bátori Éván keresztül mind-mind adósak voltak e hangerővel a darab csekély hányadában, ugyanakkor a szerep tépelődő, mélyebb dimenzióit igenis meg tudták jeleníteni. A kérdés tehát inkább úgy vetődik fel, hogy lehet-e ennél nagyobb hanggal jelentős Tábornagyné-alakítást elvárni? Szerintem aligha.

A Baden-Baden-i produkció amúgy szerencsés csillagzat alatt született, a recenzens zavarban is van, mivel folytassa. Itt van a muzikális Sophie Koch Octavian-alakítása. Majdnem felborul a papírforma, ugyanis nő létére ritka hihetően tolmácsolja a fiatal fiú, a szenvedélyes szerető figuráját. Tudvalevő, Richard Strauss e szerepben leginkább Cherubinónak, Mozart hősének állít monumentális emléket. Koch lelkesen lubickol a feladatban, az ezüstrózsa átadása előadásában talán még Christa Ludwig túlszárnyalhatatlannak vélt alakítását is eléri.

Diana Damrau a hagyományos Sophie-któl eltérően nem a lírai szopránok felől közelíti a szólamot, hanem - habitusának megfelelően - inkább a koloratúrákon felnőtt biztos magasságaival operál. Ettől az alak kicsit keményebb lesz ugyan, de Sophie nem is az a teddide-teddoda leányzó, akinek leginkább ábrázolni szokták.

Franz Hawlata Ochs báróját lehet nem szeretni. Tény, hogy hangban elmarad a nagy elődök, Ludwig Weber, Otto Edelmann, vagy esetleg Kurt Moll mögött, de tudunk jobbat? Nemigen. Hawlata sem mélybasszus, nem ok nélkül énekli sikerrel a Mesterdalnokok suszterköltőjét. Ugyanakkor a szerep minden rezdülése megszólal előadásában, s a figura, a tahó burgenlandi fazon ritka életszerű előadásban jelenik meg.

Említsünk meg még két jeles kabinetalakítást az előadás számos kiválósága közül.
A veterán Franz Grundheber pazar, de parodisztikus elemek nélküli Faninalja pontosan mutatja, hogy még egy ilyen karikatúraszerűen felvázolt alaknál is az a leghatásosabb, ha a művész véresen komolyan valósítja meg az alkotó(k) szándékait.
Az Olasz Énekes rövidke szerepét mindig a színházak vezető tenorjai éneklik - előadásunkon a jó nevű Jonas Kaufmann üzembiztosan, némileg túlságosan is kontroláltan abszolválja. Esetünkben ez nem baj, inkább a rendezés tudatos koncepciójának megvalósítása.

Az előadást ugyanis korunk egyik vezető operarendezője, Herbert Wernicke jegyzi. A produkciót egyetlen szálra fűzi fel: mindenki az, aki. Ez pedig - bármily meglepő is - nem gyakori. Wernicke nem helyezgeti az előadást sem korban, sem térben, a figurák sem minták, nem papírmasé hősök, hanem valódi hús-vér alakok. Akik nem önnön paródiájukat játsszák el, hanem saját magukat. Élnek, örülnek, haragudnak, szeretnek, gyűlölnek, de mindannyian másképp. Ki-ki saját vérmérséklete, neveltetése szerint.

Az előadás ritka igényes zenei megvalósítása Christian Thielemann nevéhez fűződik, aki mára a német repertoárban mindenképpen korunk vezető dirigensévé nőtte ki magát. Nagyon ajánlom e produkciót, etalonértékű.