Közjáték Felicityvel (R. Strauss: Intermezzo)

R. STRAUSS: Intermezzo

Felicity Lott, John Pringle, Ian Caley, Elisabeth Gale
London Philharmonic Orchestra
Gustav Kuhn

Warner
50-51442-8857-2-9

Különös egy opera Richard Strauss műve, az Intermezzo!

Maga a sztori másoknál maximum egy negyedórányi jelenetet érne meg, nemhogy két bőséges felvonást. De a Mesternek valamiért nagyon fontos lehetett, hiszen még a nagy becsben tartott Hugo von Hofmannsthaltól sem hagyta magát lebeszélni a csip-csup témáról. Olyannyira nem, hogy végül (alkalmas szövegíró híján) maga írta meg a librettót is. Lám, ha a komponistát homlokon csókolja a Múzsa! – gúnyolódhatnánk, ugyanis pontosan erről volt szó.

Rembrandt számtalan képen örökítette meg szerelmét, Saskiát, Richard Wagner egy egész operát és egy dalciklust "tékozolt" el Mathilde Wesendonck szerelmére – úgy tűnik, Strauss sem akart lemaradni.

A komponista különös házassága amúgy hosszú évtizedekig foglalkoztatta közvetlen környezetüket és a kíváncsi nagyvilágot egyaránt. Maga a kapcsolat is érdekesen indult. Strauss legelső operáját, a Guntramot tanította be, amikor egy apróság miatt éles vitába bonyolódott a színpadon a női főszerepet éneklő Pauline de Ahnával. A szopránénekesnő dühöngött, hangosan szitkozódva veszekedett az ifjú zeneszerzővel, majd beviharzott az öltözőjébe, Strauss pedig utána. A szokatlan helyzetet látva zenekar tanácskozott, majd a koncertmester tájékoztatta az öltözőből nagy sokára kikászálódó alkotót, hogy az együttes szolidaritása jeléül nem dolgozik tovább a művésznővel. "De hiszen épp most jegyeztük el egymást Ahna kisasszonnyal!" – hangzott a válasz.

A helyzet később sem változott. Pauline immár világhírűvé váló férjét sem tisztelte jobban, szinte mindennaposak (és nyilvánosak) voltak az efféle viták közöttük a közösen leélt hosszú évtizedek során. Straussnak tehát, ha a valósághoz hűen szerette volna hitvesét ábrázolni, keresnie kellett egy adekvát történetet. Megtalálta, és némi hímsoviniszta mázzal leöntve tálalta.

A távol haknizó Storch karmester (Strauss alteregója) hitvese bánkódik ura után, majd flörtölget egy fiatal báróval. Hazatérve kibont egy, a dirigensnek szóló pikáns levelet, majd a hisztériás roham elmúltával nyomban beadja a válópert. A hazatérő pálcamester hiába magyarázza, hogy a levél címzettje egy kollégája, Stroh karmester, a nej tántoríthatatlan egészen addig, míg a báró be nem állít. Innentől semmi nem állhat a békülés és a záróduett elé.

E kissé cinikus történetet a Mester összesen 13 jelenetre bontotta, melyeket átkötő szimfonikus részletek segítségével alkotott egésszé. Némi túlzással inkább szimfonikus költemény-folyondárnak mondhatnánk az operát, helyenként szöveggel kiegészítve.

Az Intermezzo egyszereplős mű, Christine alakján túl a többiek inkább karakterfigurák. A női hős viszont szinte végig a színen van, megfelelő énekesnő akár lubickolhat is a szerepben.

A Warner által most újra megjelentetett felvételben a nagyszerű Felicity Lott lubickol is. Az 1983-ban, Glyndebourne-ban rögzített előadás remek lehetőséget nyújt a díva ezer arcának megmutatására. Kacér, bánatos, hűséges, csapongó, nagyvilági, szende, hisztérika, elnyomott, házisárkány. Ez mind együtt, ráadásul John Cox költséges rendezése alkalmat ad vagy nyolc öltözék és legalább öt frizura egymás utáni bemutatására. Akarhat ennél többet egy előadó? Felicity Lott mindezen túl elképesztően érti a straussi nyelvet, zenei formálását. Tehát nemcsak nagyszerű színésznő, hanem párját ritkítóan kiváló énekes is. Ha másért nem is, de ezért az alakításért mindenképpen érdemes az előadást megnézni.

Kollégái egytől egyig remek karakterek. A szobalány szerepében a parodisztikus Elisabeth Gale-t láthatjuk. Stroch Mandrikára emlékeztető szólamát kissé száraz hangon, de szenvedéllyel átitatva énekli John Pringle, míg a báró kicsit ficsúr alakját találó eszközökkel formálja meg Ian Caley.
Gustav Kuhn a London Philharmonic Orchestra élén korrekt teljesítményt nyújt.

És ha valakinek a történettel kapcsolatban kétséges lenne Strauss személyes érintettsége, a videofelvétel felelős vezetője, David Buckton segítségével, az átvezető zenék között bevetített eredeti fotók révén győződhet meg a sztori valós alapjairól.