Két korszak határán billegve (R. Strauss: Ariadne auf Naxos / Böhm)

R. STRAUSS: Ariadne auf Naxos

Gundula Janowitz, René Kollo, Edita Gruberova, Trudeliese Schmidt, Walter Berry, Heinz Zednik
nWiener Philharmoniker
nKarl Böhm

Universal / Deutsche Grammophon
073 4370

1977: A bécsi Staatsoper gárdája stúdióba vonult, hogy filmen is megörökítsék a színház egyik futó sikerprodukcióját, Richard Strauss virtuóz kamaraoperáját, az Ariadné Naxos szigetén-t. A kor – mára túlhaladott – szokásainak megfelelően előbb a hangot rögzítették, s erre tátogtak rá (elég eltérő pontossággal) utóbb a közreműködők.

A karmesteri pultnál a kor, s talán az egész XX. század első számú Strauss-dirigense, Karl Böhm állt. Böhmmel nem kevesebb, mint öt különböző Ariadnét találhatunk, a legelsőt ’44-ben még a Mester asszisztenciája mellett vehette föl. S az előadás ennek megfelelően zeneileg tényleg briliáns, ezt a művet ennél autentikusabban nagyon nehéz lemezre álmodni. S az énekesek szinte kivétel nélkül a kor vezető sztárjai, éppen a csúcson vagy útban odafelé.

A prímet persze Edita Gruberova Zerbinettája viszi. A kacér táncosnő alakját egy szokatlan kislányos mázzal teszi némileg szendévé, ami ellentétes a szerep addigi sztereotípiáival. Nagyszerű színésznő, akitől a filmes megközelítés eszközei sem idegenek. Ráadásul egy „playback-zseni”. A szólam rendkívüli nehézségeit természetesen, laza evidenciaként teljesíti, ami a pálya későbbi ismeretében csöppet sem meglepő.

Mellette első pillanatra haloványabbnak tűnik Ariadne-Primadonna kettős szerepében Gundula Janowitz. A nagyszerű drámai szoprán az előjátékban életszerűen adja a hisztérikus színésznőt, míg a darab felmagasztosult hősnőjéhez talán színtelenebb eszközökkel nyúlt. Zenei megfogalmazása viszont végtelenül perfekt és élményszerű.

Excellál a fiatal René Kollo. Maga a szólam nem hosszú, ám annál velősebb. Az első rész Tenorjaként tett néhány hangja után a darab végén jelenik meg, immár Bacchus bőrében. Darabzáró jelenetét Ariadnéval trisztáni töménységgel és súllyal teljesíti.

A Komponista szólamát ifjúi hévvel és szenvedéllyel tolmácsolja Trudeliese Schmidt, s közös jeleneteikben a mindig fess Walter Berry is remek karakterképet rajzol a Zenetanár szerepében. A legelső Böhm-féle Ariadne Harlequinje, a felvételkor 68 esztendős Erich Kunz is felbukkan az Udvarmester – társadalomkritikától sem mentes – prózai szerepében.

A felvétel dátuma tehát 1977 volt. A nagyvilág színpadain ekkor már sikerrel jelent meg a zenés műfaj megújításán munkálkodó új nemzedék, élükön Patrice Chéreau-val, Götz Friedrichhel, Jean-Pierre Ponnelle-lel és másokkal, akiket elsősorban az operában rejlő mélyebb összefüggések izgattak. Mindebből jelen felvételünkben az égadta világon semmit nem érzékelhetünk.

Filippo Sanjust rendezése a világtól elzárt stúdió mű-színpadán a mű-csillagok fényénél, mű-díszletek körében voltaképpen nem is szól semmiről. És éppen így valósítja meg paradox módon – szándékán kívül – a legfőbb alkotói akaratot, melyet a téma kiagyalója és a szöveg írója, Hugo von Hoffmannsthal a Komponistával mondat ki az előjáték végén: „Hát játsszák a művet, akárhogyan is, de mégiscsak szólaltassák meg, mert a fiókban heverő néma remekművek még sosem találtak hívekre és rajongókra.”