Két és negyed Aida (Új Aida-DVD-kről)

VERDI: Aida

Universal / Decca
074 3209 9

BelAir Classiques
BAC022

Gala Concert, 50th Anniversary of the Reopening of the Vienna State Opera
EuroArts 2054929

Amennyiben valakinek kétségei volnának afelől, hogy Verdi Aidájának előadásához tényleg kellenek a jó énekesek, forduljon bizalommal a Milánói Scala 2006/07-es évadnyitóján készült felvételhez. Franco Zefirelli színpompás, megalátványos, ám annál üresebb rendezésében ugyanis néhány kivételtől eltekintve senki sem tudja tisztességesen elénekelni a szólamát. Ilyen blamát pedig egy ekkora presztízsű operaház normál esetben nem bír el. Úgy látszik, ez nem egy normális eset: a milánóiak még DVD-n is megjelentették \"büszkeségüket\", a poszt-mutiánus éra első, reprezentatívnak szánt, ám annál kínosabban sikerült premierjét.

Azt kell mondani, hogy Roberto Alagna dicséretes önkritikát gyakorolt akkor, amikor a premier utáni első estén nem kis botrányt kavarva a Celeste Aidát követően otthagyta a színpadot. Az egykori szépreményű énekesnek ugyanis - legalábbis e lemez tanúsága szerint - körülbelül annyi köze van Radames hőstenor szólamához, mint Pinokkiónak az igazmondáshoz. Alagna produkciója hatalmas kudarc. Az énekes hangilag tökéletesen alkalmatlan a szerepre, magasságai problémásak, éneklése forszírozott (ami szinte megöli a nyitókép áriáját), és csak tetézi a bajt, hogy szerepformálása is mindvégig hamis, egyfajta rossz paródiája az ál-macsó, nagyképű tenorsztárnak, aki \"Ide nekem Radamest is!\" felkiáltással pózol a színpadon. Sajnos azonban ez a valóság.

Férfiak terén amúgy sem áll túl jól az előadás: Carlo Guelfi (nagy sztár ő is!) harmatgyenge Amonasro, egyszerűen képtelen bizonyos hangok kiéneklésére (a 3. felvonás nagy kettősének végén például), Giorgio Giuseppininek sem elég átütő a hangja Ramfis szerepéhez.
A hölgyek viszont jók: Violeta Urmana szenvedélyes, vokálisan is meggyőző Aida, Komlósi Ildikó pedig egyenesen remek Amneris, gyönyörű hang, valódi királynői megjelenés, és kompakt színészi alakítás jellemzi.
A pozitívumok közé sorolható még Riccardo Chailly energikus, erőtől duzzadó vezénylése, azonban ez így is édeskevés egy jó előadáshoz. Pláne Milánóban.

* * * * *

Egy kis kitérő Bécsbe, ahol csupán a Nílus-parti jelenetet, azaz a harmadik felvonást, azt is csak koncertszerűen adják a Staatsoper újranyitásának 50. évfordulóját ünneplő gálaesten. Mégis, milyen más ez a minőség, minden énekes a helyén van.

Itt is Urmana énekli Aidát, üzembiztosan, a férfiak viszont messze felülmúlják a könnyen felülmúlható milánói gárdát.
Johan Bothának megvan a hangja Radames szerepéhez, és az énekes még bánni is tud hangszerével: a lírai részek nem csapnak át bömbölésbe, mint neves pályatársánál.
És Franz Grundheber is klasszisokkal jobb Amonasro, mint Guelfi, a 68 esztendős művész hangja tökéletesen intakt, és a baritonista kellően \"harap\" is a szerepben.

* * * * *

És akkor Zürich, ahol azt demonstrálják, hogy teljes előadáson is elő lehet adni elfogadhatóan (sőt, jobban) Verdi páratlan szépségű művét.
Persze itt sem fenékig tejfel az élet: Salvatore Licitra Radamese például nem mindig üti meg a mércét. Éneklése kellően intenzív, azonban ő is sokszor erőlteti a hangját, de legalább nem erőlködik. Licitra sztárstátuszával - főként a korábbi évtizedek nagyjainak teljesítményét ismerve - nem könnyű megbarátkozni, mindenesetre ez eddig a legjobb produkció, amit tőle hallottam.

A többiek viszont kitűnőek: a címszerepben a svéd szopráncsillag, Nina Stemme törékeny rabszolgalány, a hangja kiegyenlítetten szól, összességében nagyszerű alakítást nyújt. Luciana D\'Intino Amnerise méltó riválisa, mind megjelenésben, mind pedig hangban.
Amonasrót a veterán Juan Pons énekli, erőteljes, sötét baritonja jól érvényesül a szerepben. Meg kell még emlékezi Matti Salminen kősziklaszerű Ramfis főpapjáról, és Fischer Ádám ihletett, gyakran az intimebb hangzást preferáló vezényléséről is.

Nicolas Joël rendezése díszleteiben modern, felfogásában hagyományos: hagyja érvényesülni az énekeseket az opera keletkezésének korát szimbolizáló színpadon. A cselekménynek a nagy régészeti feltárások közt bonyolítása némileg furcsának hat, de alapvetően élvezhető.
A videórendező (Andy Sommer) viszont szerelmese az osztott képeknek, melyek túlzásba vitt használata nem egyszer zavaró.

Két és negyed Aida, hatalmas minőségbeli különbségekkel. Míg az első csak a legelvakultabb rajongóknak ajánlható, addig a másik két felvétel minden zenebarát figyelmére igényt tarthat.