Kerekfejűek (A Puritánok Bolognából)

BELLINI: I Puritani

Juan Diego Flórez, Nino Machaidze, Ildebrando D'Arcangelo
Orchestra e coro del Teatro Comunale di Bologna
Michele Mariotti
Stage production by Pier'Alli

Universal / Decca
074 3351

A darab "vértelensége" hat rám legelőször. Mármint, hogy minden zord előzmény és kínhalálra okot kereső történelmi konstelláció ellenére sem szúrnak, lőnek, vernek agyon senkit az operában, s noha a Puritánok korántsem vígjáték, mégis élvezem, hogy egyetlen szereplőt sem kell temetni az örömittas végkifejlet után.

A sűrű vért már elfolyatták, mielőtt a cselekmény szálát felvehettük volna: I. Károly kék vérét fölitta a londoni utca néma pora, a "gavallérok" és "vasbordájúak" öldöklő csatái évek távolában honolnak, a dicső prestoni hősök emléke a jó lutheránus asszonyok hímzésiben lóg a konyhafalakon. Ezek hát a cromwelli independens köztársaság utolsó hetei a rövid és a hosszú parlamentek után. Az angol polgárháború a végéhez közeleg, a Lord Protector aggkorát tapossa, a Stuartok restaurációja a horizonton várakozik: jó idő ez a szerelemre.

Az ötvenes évek végén vesszük fel Walter Scott szőttes-fonalát, kinek középkorba meredő, pátosszal terhes románcait élvezettel plántálta daljátékba Vincenzo Bellini előtt és után is több nemes lelkű talján komponista az ottocento derekán. De ha vér nincs, legalább őrülés legyen, ahogy nagyromantikus érzelemtengerekhez illik. No, nem egy Luciányi, vöröslő tőrös borzadállyal, csak egy szelídebb, ám nem múló, lángoló vonzalomba olvadt, eszét vesztett menyecske színjátéka folytán. Ha a felkent király nyakát már csaknem évtizede szegte is a bárd, az özvegy azért még képes bonyodalmat okozni.

Nem csekély szerepe van abban e DVD-nek, hogy a Puritánok lassan-lassan legkedvesebb operáim sorába kapaszkodik: kompetens énekesek, jó zenekar és karmester, kivételesen okos és mégis visszafogottan izgalmas rendezés gondoskodik róla, hogy ezen előadásnak ne kelljen szégyenteljesen lemezes polcom szélére húzódnia, hol Callas, Sutherland vagy Sills neveivel fémjelezett Puritán-lemezek pihennek érdemeik és erényeik magabiztos tudatában.
A félisten Juan Diego Flórez a legjobb formájában zengi áriáját és kettőseit, éneklése már-már érzékien, eksztatikusan szép, s szinte hedonistán búg a bolognai operaház tágas terébe, alig hinnénk, hogy a szigorú presbiter erkölcsökkel mindez összeegyeztethető - de, mondhatnánk, csakis így illik egy royalista gavallérhoz, hisz a "kerekfejűek" naiv purizmusát hamarosan a múltnak adja úgyis a Stuartok fényűzése. Jól tudjuk: ha Flórez dalra nyitja a száját, abból üstöllést CD vagy DVD lesz, s ma már talán az sem lepne meg, ha a beénekléseinek vagy jelmezpróbáinak exkluzív felvétele is napvilágot látna a patinás Decca címke alatt. De rendjén van ez így, egy kivételes művészpálya legyen is dokumentálva minden lehetőség szerint.

Nino Machaidzéről bizonyára leírták már a "díva" szót csekély szókinccsel - vagy még csekélyebb értelemmel - bíró külhoni kritikusok, ám a grúz primadonna messze van még attól. Színészete egysíkú, bár nem reménytelen, hangja hol jobb, hol rosszabb passzban mutatja, szeret tartalékolni, úgy tetszik, sosem ad ki mindent magából, legyen miért megnézni-megrendezni a következő felvonást vagy előadást is. A cirkalmas koloratúrák többé-kevésbé a helyükre pattannak nála is, az őrültség és kijózanodás drámai feszültsége végig az "éppen hihető" útját járja, a hang néha kimondottan szépen és telten képes megszólalni.

A mellékszereplők hada - egyetlen kivétellel - nem kérhet magának említést. Ám ez a kivétel nagyon is fontos figura: a mord nagybácsit megformáló Ildebrando d'Arcangelo. Még túl fiatal ahhoz, hogy szemének ifjúian lelkes csillogását akár vastag maszk, akár ősz paróka a vénülés kárhozatába vonhassa, mégis átélt és sallangtalan szerepformálás az övé. Hamar igazolni képes, miért is napjaink legkeresettebb olasz basszistája ő, Giorgio Valton és Elvira kettőse az első felvonásból szerfelett izgalmas jelenetként kerül a közönség elé, ám szerepformálásának csúcspontját mégis a középső felvonás első képében éri el, melyben Sir Valton kórus-övezte áriája hangzik fel olyan magas (és magvas) színvonalon, amelyre még évtizedek után is emlékeznünk kell majd.

A legnagyobb tapsot mégis Elvira és Arturo harmadik felvonásbeli duettje nyeri - most már tudom, mire tartalékolt Machaidze. Nos, igen, a bel canto legszebb operakettősei között kell számon tartanunk ezen erdei jelenetet, s az énekesek jól hallhatóan szeretnének is megfelelni e Bellini-hattyúdal nem mindennapi követelményeinek. A karmester Michele Mariotti is segítségére van valamennyi énekesének, a Teatro Comunale énekes- és hangszeres együttese pedig többre képes a pálcája alatt, mint azt korábban gondolhattuk volna egy vidéki operatársulatról, így a kíséret messze több mint megfelelő, sőt, ahol csak lehet, kiválóan segíti a drámai effektusok érvényesülését.

Jómagam mégis Pier'Alli színrevitele okán dicsérném leghangosabban az előadást. E bolognai produkció nem céloz semmi újdonságot a darabba illeszteni, sokkal inkább a hagyományos operarendezői eszköztáron belül kínál hű ábrázolást, követhető formát a műnek. Tartalmas, de visszafogott díszletezés jellemzi a koncepcióját, ahol az eszközök korlátosak ugyan, de kellően kifejezőek egyszersmind, így a New Model Army hadrendjének szigorú geometriája és az olthatatlan szerelem operai közhelyeinek éles kontrasztja igazi magas művészi stilizációvá nemesül.