Kékszakállú! Félsz-e? (Kékszakállú / Sass, Kováts – Solti, Szinetár)

BARTÓK: Bluebeard’s Castle

Kolos Kováts, Sylvia Sass
London Philharmonic Orchestra
Sir Georg Solti

Directed by Miklós Szinetár

Universal / Decca
074 3254

Eleinte tulajdonképpen még nem is olyan vészes az egész. Judit tényleg szerelmesnek tűnik, Kékszakállú is igyekszik érzéseket mutatni. Hogy végül miért válik mégis a film végtelenül bosszantóvá, lapossá, és hiteltelenné? Mert az értelmezés vészesen felületes és nagyon egyoldalú. Az az érzésem, Szinetár Miklós sajnos nem veszi észre – legalább is szóban forgó rendezése erről tanúskodik –, hogy ebben a szerelmi játszmában mindkét fél egyformán megteszi a magáét a szomorú végért. De nézzük, miről is szólhatna még ez a zseniális történet, azon túl, hogy Judit ostobán elszúrja a dolgot és szegény Kékszakállúnak ismét csalódnia kell a női nemben.

Egy férfi és egy nő, két átlagos, szerelemre vágyó, jó szándékú ember egymásba szeret, tán éppen amolyan mesebeli „első látásra” módon, de az ígéretes jövőt, örökké tartó boldogságot végül halálra ítéli önnön gyengeségük, félelmeikből táplálkozó bizalmatlanságuk.

A nő lelkesedését és szerelmének nagyságát talán leginkább azzal jellemezhetném, hogy amikor szerelmese otthonát meglátja, gondolkodás nélkül úgy dönt, nem kell rózsa, nem kell napfény, pedig amúgy imádja a virágokat, és mindennél jobban gyűlöli a sötétséget. És mivel lényegében egy idegen emberhez kötötte életét, érthető módon biztonságra, némi csekély garanciára vágyik. Tudni akarja hát, valóban bízhat-e választottjában. Ehhez egy igen egyszerű, kézenfekvő megoldást választ. Kérdez.

Hogy a férfi alapvetően klassz pasi, az is jól mutatja, nem adta még fel teljesen a reményt, dacára az őt ért szerelmi csalódásoknak, újra kockáztat. Fokozatosan elragadja őt a szeretett nő lelkesedése, lassanként megnyit hát néhány ajtót, válaszol néhány kérdésre, s kezd bízni Juditban, aki időközben gyöngédségével felébreszti a férfi szunnyadó érzékiségét is.

Judit lelkesen nyitogat tovább, kitartóan halad előre Kékszakállúja lelkében, s ha meg is rémíti néha, amit ott lát, igyekszik azt megérteni, alkalmazkodik, s végül mindig elfogadja a megváltoztathatatlan tényeket. Judit valójában nagyon bátor nő. Minden, számára addig lényeges dolgot feláldoz a szerelem reményében, önként és dalolva bezárja magát egy depressziós, bizalmatlan, kissé önsajnáló és enyhén öregedő pasas mellé, hogy szerelmével meggyógyítsa, sötét várának hideg kövét a testével melegítse. Nem kér mást cserébe, csak őszinteséget. („Idejöttem, mert szeretlek. Itt vagyok, a tied vagyok. Most már vezess mindenhová, most már nyiss ki minden ajtót!”)

Persze Judit is csak egy gyarló emberi lény, kissé rozzant önbizalommal megáldva. Fel-feltörő szorongásai időről-időre újabb kérdéseket vetnek fel benne, amelyekre a férfitől várna választ. Amúgy, ha egy nő kérdéseket tesz fel, attól még nem feltétlenül kíváncsi liba. Talán azért teszi, mert ösztönösen érzi, csak azt tudjuk jól szeretni, akit igazán megismerünk. Ő közösen akarja megoldani a problémákat („Gyere nyissuk, velem gyere”), nem érti a férfi elzárkózását. Szerelmese vonakodásait gyanúsnak ítéli, kétségbeesésében indulatossá válik, erőszakoskodni kezd, és ezzel a valóban riasztó viselkedéssel felébreszti Kékszakállú bizalmatlanságát is. A kör ördögi. Ha egyikük sem lép ki a játszmából és próbál meg bizalommal tekinteni a másikra, a kapcsolat halálra ítéltetett. Dacára annak, hogy mindkét fél teljesen jó szándékkal, reményekkel telve lép a kapcsolatba, bizalmatlanságukkal, közös erővel és menthetetlenül teszik tönkre azt.

Szinetár Miklós érezhetően nem látja Kékszakállú felelősségét. Hogy mi az, ami Juditot a hetedik ajtó kinyitására, s egyúttal a kapcsolat halálra ítélésére kényszeríti, ebből a filmből egyáltalán nem derül ki. Az „add a kulcsot, mert szeretlek” ezen rendezés fényében inkább női praktikának, szimpla átverésnek hat, mint őszinte szerelmi vallomásnak, kézenfekvő indoknak. Kékszakállú viszont egyszerűen csak áldozatnak, pedig valójában tény, hogy a fickó kitartóan feszíti a húrt, próbálgatja, mi mindent bír ki még a szerelmes asszony.

Sajnos hiába nagy és erős férfi a mi Kékszakállúnk, rettenetes kínzókamrával, meg vérben tocsogó fegyveres házzal, kettejük közül mégiscsak ő fél jobban. Ő aztán nem adja magát oda mindenestül. A félelme attól, hogy valaki valóban a közelébe férkőzhet, beleláthat, megismerheti, leleplezheti, és mindezekkel együtt esetleg valóban szeretheti is őt, győzedelmeskedik a szerelme felett. Ha hagyja magát megismerni, ha kinyitja a lelakatolt ajtókat, kicsúszhat a kezéből az irányítás, ami persze amúgy is csak illúzió, de hát, úgy látszik, a férfiagy ezt sajnos nem tudja átlátni, így inkább feláldozza akár élete legnagyobb szerelmét is, csak nehogy az a valaki túl mélyre jusson a megismerés útján. Könyörtelenül megbünteti hát a túl sokat kérdező hús-vér nőt, és a veszélytelen, bármilyenné formálható néma emlékképet, az illúziót választja inkább. Meg persze az örökös és feloldhatatlan magányt.

Mindez persze csak egyik változat lehetne a lehetséges olvasatok közül...

A felvételt az MTV készítette, 1981-ben. A díszletek, az operatőri munka, Kékszakállú jelmeze és sminkje, az egész rendezői koncepció csapnivaló. Unalmas és fantáziátlan. A lemez egyetlen módon élvezhető, ha kikapcsoljuk a képet, és pusztán mint hangfelvételt hallgatjuk. Sass Sylvia és Kováts Kolos egyaránt hibátlanul énekelnek. Az, hogy színészi alakításuk gyakorta kimondottan kiábrándító, üres és nélkülöz minden életszerűséget, valószínűleg leginkább a már említett rendezői elképzelés – vagy sokkal inkább annak hiánya – számlájára írható. Nagyon nehéz megérteni, hogy egy olyan filmből, ami azért mégiscsak a szerelemről, két ember érzelmi pokoljárásáról szól, hogyan maradhat ki éppen a dolog lényege, a szenvedély maga. És mindez azért is kimondottan bosszantó, mert lehet, hogy a nagyvilágban ez a film kering úgy, mint Bartók Kékszakállújának hiteles feldolgozása.

A zenekar tulajdonképpen kitűnően játszik, Solti vezénylése is professzionális. Ami időnként azért eléggé hiányzik, az a drámai erő. De ily módon a zene legalább kellőképpen passzol ehhez az érzelemmentes filmhez.